Téli szezon végszámadás
Prince of Sride
Nekem egészen tetszett. Nem a legjobb, hiszen minden műfajban, amit érintett, láttam már ennél jóval jobbat, de rosszabbat is bőven. Egyrészt kifejezetten értékelem, hogy kihagyták a románcot. Mivel az otome game adaptációk leggyengébb és legidegesítőbb része pont a nem létező romantika általában, így ezért nem sírtam tele a kispárnám, sőt, tudom ezt a roppant szimpatikus megoldást több hasonló műnek is ajánlani.
Aztán mivel ez elsősorban nem sportanime, így nem is vártam tőle, hogy majd Haikyuu!! vagy Oofuri féle magasságokban fog szárnyalni, ehhez képest szerintem elég izgalmas lett. Voltak versenyek, amin nagyon izgultam és nagyon tetszett, hogy lett egy olyan rivális csapat, akiknek a tagjai inspirálták, ösztönözték a főhősöket. Nagyon szeretem, ha egy sportanimében nem ellenségként, hanem ellenfélként tekintenek a csapatok egymásra, így ez a szál különösen kedves volt. Arról nem is beszélve, hogy Reijiék tüneményesek voltak, magam részéről jöhet az a Spin off róluk.
A grafika nem volt a legszebb, a szereplők meg nem voltak extra egyediek, de a maguk egyszerű módján jófejeknek bizonyultak. Mondjuk a főhős hármas köré szőtt történet elég meh kategória, viszont a többi viszony kifejezetten jól eltalált lett, különösen is tetszett a Kohinata x Ayumu kettős, akik mindig vittek valami színt az adott részben, ha szerepeltek. És mivel ez főleg a nőket célozza, még ha tudtam volna jobbat is elképzelni, azt mindenképpen a javára írom, hogy igyekeztek az írók ezt a női igényt kielégíteni.
A seiyuuk állati jók voltak, különösen Hirarinhoz illett szerintem Shizuma anyukás jelleme (mivel a való életben is nagyon hasonló) és imádtam az endinget, baromi jól hangzott együtt a hat srác. Többet is összeállhatnának.
Legyen egy gyenge 7/10, mert a próbálkozást, hogy valami nekem tetsző sorozatot adjanak, nagyon is értékelem. (Bár gondolkodtam rajta, hogy egy pontot levonok Ayumu háttérbe tevéséért)
HaruChika
Igazából én is szerettem ezt a sorozatot, minden hibájával együtt. Annyira, hogy közben elkezdtem követni a regényt is, és így, hogy mellette a regény ki is egészíti az animét, még inkább tudom értékelni a címet.
Egyrészt nézzük Harutát. Magam részéről kifejezetten bírtam a srácot, hiszen okos volt, néha szarkasztikus, máskor meg angyalian ártatlan, izgalmas karakteré sikeredett számomra. A melegsége meg teljesen természetesen volt kezelve. Sem jobbá, sem rosszabbá nem tette, nem tolakodott a középpontba, hiszen egyszer sem keverte magát kompromittáló helyzetbe más férfiakkal, és a sensei iránti szerelme sem tolakodott percenként a néző képébe. Pont olyan volt, mint a legtöbb korabeli fiú, akit megtalált az első komolyabb szerelem. Jó volt BL animén kívül is látni egy meleg karaktert, aki nem csak azért volt a sorozatban, hogy egy komikus karakter legyen, vagy a fura kinézetével felhívja magára a figyelmet.
Chika a másik fele. Szerettem, mint főhősnőt az az igazság. Aranyos, életteli kislány, aki nem kényeskedett, hanem ment a maga útján. Ráadásul tényleg jó volt a Harutával való kapcsolatuk, működött a kettejük párosa, anélkül, hogy romantikát erőltettek volna rájuk. Nekem ez azért volt kedves, mert ha egy fiú és lány páros van főszerepben, mindenki azonnal a románcot követeli, mintha nem lehetne egy másféle kapcsolat is érdekes, izgalmas ellenkező nemű szereplők között. Itt viszont ez gyönyörűen kijött.
A többi mellékszereplőt is kedveltem, mind a fiúkat, mind a lányokat, és Chikáékkal ellentétben Marennek és Serizawa - sannak kifejezetten drukkolok, hogy alakuljon közöttük valami.
A seiyuuk is tetszettek, Soma tökéletes volt Harutának, Bri-chan pedig pazarul adta vissza Chikát, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű szép a hölgy a való életben, erre mindig rácsodálkozok, ha valahol megjelenik. És igen, nekem Hanae Natsuki is nagyon tetszett Kusakabe sensei szerepében, illett a tanár finomabb stílusához Nacchan fiatalos hangja.
A pontozásra még alszom egyet, mert igazából az utolsó rész után úgy érzem, hogy akár a 8 pont is beleférhet. És én is elnéznék még egy évadot belőle.
Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu
10/10. Kezdjük ezzel a dolgot ezúttal. Talán utoljára a Tsuritama volt, amire így, kérdés nélkül adtam maximum pontszámot, de ez a mű őszintén megérdemli. Tökéletes volt. Egyetlen apró hiba, megbotlás sem volt benne. A rakugo részek elképesztők voltak, a seiyuuk, mintha valóban ezt a szakmát űznék adták vissza az előadásokat. Még az olyan apróságokra is figyeltek, hogy mikor kell gyengébben és mikor hatásosabban játszaniuk. Shin-san és Kiku páros rakugoja meg a sorozat egyik nagy csúcspontja volt. Ishida Akirat hadd emeljem ki külön, nem csak a rakugo miatt, hanem Kiku teljes karaktere miatt. Mindig zseniális teljesítményt nyújt, de ebben a szerepben talán még önmagát is messze felülmúlta, hihetetlenül visszajött Kiku összes vonása a hangján, tényleg minden, minden picike érzelemfoszlány.
Nézzük a karaktereket. Összetett, jól megírt karakterek, nem csak jók, nem csak rosszak. Bár Miyokichi esetében a végére a kezdeti szimpátiámból csak szánalom maradt, mégis azt kell mondatnom, hogy a karaktere nagyon jó kérdéseket tett fel. Hogy boldogulhat egy nő, ha mindig ki van szolgáltatva mások jóindulatának? Mennyiben felelős a környezete, és mennyiben ő? Hol volt az a határ, amikor fordíthatott volna a sorsán, ha nem annyira elvakult, hogy csak egy ösvényt tart jó útnak? Mennyiben a belé nevelt normák ezért a vakságért a felelősek, mennyiben a kor, amiben élt, és mennyiben a személyisége? Illetve, hogy egy ember mennyire lehet vak, ha már bebeszélt magának valamit? Kívülről nagyon jól meg lehetett mondani, hol kellett volna neki megállni és új utat választani, de mikor az ember benne van érzelmileg egy szituációban, olyan gyakran vak rá. Mellette ráadásul nem volt igazán senki, aki segíthetett volna neki tanáccsal.
Shin - san és Kiku számomra a sorozat fénypontjai voltak. Félretéve Kurota sensei BL munkásságát és a Kiku orientációja kapcsán felmerült kérdéseket, eszéméletlen jól volt megírva a a kapcsolatuk, amibe annyi féle érzelem belefért, és annyiféle skálát megjártak, ám soha, semmi sem tudta őket elszakítani egymástól. Szükségük volt egymásra a szó legszebb értelmében, mint a levegőre, egyik sem tudott a másik nélkül mozdulni. Inspirálták egymást, támogatták egymást, rivalizáltak egymással, néha féltékenyek voltak a másikra, összevesztek kibékültek, de mindig ott volt az a mélységes szeretet, és törődés, ami bármit képes volt megbocsátani és bárhonnan képes volt újrakezdeni. Teljesen más személyiségek voltak, Shin-san a mindig vidám, bohém művész, vad kicsapongásokkal, aminek később azért megmutatkozik a hátránya is, Kiku pedig a feminim, komoly fiatalember, aki mindig mindenhez azzal a természetéből fakadó felelősségérzettel állt hozzá, mégis tökéletesen kiegészítették egymást, és minden résszel valami új színnel gazdagodott a kapcsolatuk.
Ezekhez pedig hozzátett a gyönyörű animáció, a fantasztikus rendezés, és fülbemászó OST. Tényleg nem tudok olyan pontot mondani, ami számomra kifogásolható lenne. Több ilyen josei anime kellene a piacra.
Sajnos Konatsu és Yotaro története, akikkel indult a sorozat, még nem kapott feldolgozást, hiszen először a múlt szálain kellett végigmenni, de mivel nyáron befejeződik a manga, és mivel bejelentették a második évadot, biztos vagyok benne, hogy egy hasonló színvonalú második évaddal az ő sorsukat is bemutatják, hiszen bennük is legalább annyi izgalmas kérdés rejlik, mint a mostani ív hármasában. És őszintén ajánlom mindenkinek, akik szeretik a komoly, de nem erőltetett, hatásvadász, hanem igazán emberi, megható karakterdrámákat.
Egyrészt nézzük Harutát. Magam részéről kifejezetten bírtam a srácot, hiszen okos volt, néha szarkasztikus, máskor meg angyalian ártatlan, izgalmas karakteré sikeredett számomra. A melegsége meg teljesen természetesen volt kezelve. Sem jobbá, sem rosszabbá nem tette, nem tolakodott a középpontba, hiszen egyszer sem keverte magát kompromittáló helyzetbe más férfiakkal, és a sensei iránti szerelme sem tolakodott percenként a néző képébe. Pont olyan volt, mint a legtöbb korabeli fiú, akit megtalált az első komolyabb szerelem. Jó volt BL animén kívül is látni egy meleg karaktert, aki nem csak azért volt a sorozatban, hogy egy komikus karakter legyen, vagy a fura kinézetével felhívja magára a figyelmet.
Chika a másik fele. Szerettem, mint főhősnőt az az igazság. Aranyos, életteli kislány, aki nem kényeskedett, hanem ment a maga útján. Ráadásul tényleg jó volt a Harutával való kapcsolatuk, működött a kettejük párosa, anélkül, hogy romantikát erőltettek volna rájuk. Nekem ez azért volt kedves, mert ha egy fiú és lány páros van főszerepben, mindenki azonnal a románcot követeli, mintha nem lehetne egy másféle kapcsolat is érdekes, izgalmas ellenkező nemű szereplők között. Itt viszont ez gyönyörűen kijött.
A többi mellékszereplőt is kedveltem, mind a fiúkat, mind a lányokat, és Chikáékkal ellentétben Marennek és Serizawa - sannak kifejezetten drukkolok, hogy alakuljon közöttük valami.
A seiyuuk is tetszettek, Soma tökéletes volt Harutának, Bri-chan pedig pazarul adta vissza Chikát, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű szép a hölgy a való életben, erre mindig rácsodálkozok, ha valahol megjelenik. És igen, nekem Hanae Natsuki is nagyon tetszett Kusakabe sensei szerepében, illett a tanár finomabb stílusához Nacchan fiatalos hangja.
Shouwa Genroku Rakugo Shinjuu
10/10. Kezdjük ezzel a dolgot ezúttal. Talán utoljára a Tsuritama volt, amire így, kérdés nélkül adtam maximum pontszámot, de ez a mű őszintén megérdemli. Tökéletes volt. Egyetlen apró hiba, megbotlás sem volt benne. A rakugo részek elképesztők voltak, a seiyuuk, mintha valóban ezt a szakmát űznék adták vissza az előadásokat. Még az olyan apróságokra is figyeltek, hogy mikor kell gyengébben és mikor hatásosabban játszaniuk. Shin-san és Kiku páros rakugoja meg a sorozat egyik nagy csúcspontja volt. Ishida Akirat hadd emeljem ki külön, nem csak a rakugo miatt, hanem Kiku teljes karaktere miatt. Mindig zseniális teljesítményt nyújt, de ebben a szerepben talán még önmagát is messze felülmúlta, hihetetlenül visszajött Kiku összes vonása a hangján, tényleg minden, minden picike érzelemfoszlány.
Nézzük a karaktereket. Összetett, jól megírt karakterek, nem csak jók, nem csak rosszak. Bár Miyokichi esetében a végére a kezdeti szimpátiámból csak szánalom maradt, mégis azt kell mondatnom, hogy a karaktere nagyon jó kérdéseket tett fel. Hogy boldogulhat egy nő, ha mindig ki van szolgáltatva mások jóindulatának? Mennyiben felelős a környezete, és mennyiben ő? Hol volt az a határ, amikor fordíthatott volna a sorsán, ha nem annyira elvakult, hogy csak egy ösvényt tart jó útnak? Mennyiben a belé nevelt normák ezért a vakságért a felelősek, mennyiben a kor, amiben élt, és mennyiben a személyisége? Illetve, hogy egy ember mennyire lehet vak, ha már bebeszélt magának valamit? Kívülről nagyon jól meg lehetett mondani, hol kellett volna neki megállni és új utat választani, de mikor az ember benne van érzelmileg egy szituációban, olyan gyakran vak rá. Mellette ráadásul nem volt igazán senki, aki segíthetett volna neki tanáccsal.
Shin - san és Kiku számomra a sorozat fénypontjai voltak. Félretéve Kurota sensei BL munkásságát és a Kiku orientációja kapcsán felmerült kérdéseket, eszéméletlen jól volt megírva a a kapcsolatuk, amibe annyi féle érzelem belefért, és annyiféle skálát megjártak, ám soha, semmi sem tudta őket elszakítani egymástól. Szükségük volt egymásra a szó legszebb értelmében, mint a levegőre, egyik sem tudott a másik nélkül mozdulni. Inspirálták egymást, támogatták egymást, rivalizáltak egymással, néha féltékenyek voltak a másikra, összevesztek kibékültek, de mindig ott volt az a mélységes szeretet, és törődés, ami bármit képes volt megbocsátani és bárhonnan képes volt újrakezdeni. Teljesen más személyiségek voltak, Shin-san a mindig vidám, bohém művész, vad kicsapongásokkal, aminek később azért megmutatkozik a hátránya is, Kiku pedig a feminim, komoly fiatalember, aki mindig mindenhez azzal a természetéből fakadó felelősségérzettel állt hozzá, mégis tökéletesen kiegészítették egymást, és minden résszel valami új színnel gazdagodott a kapcsolatuk.
Ezekhez pedig hozzátett a gyönyörű animáció, a fantasztikus rendezés, és fülbemászó OST. Tényleg nem tudok olyan pontot mondani, ami számomra kifogásolható lenne. Több ilyen josei anime kellene a piacra.
Sajnos Konatsu és Yotaro története, akikkel indult a sorozat, még nem kapott feldolgozást, hiszen először a múlt szálain kellett végigmenni, de mivel nyáron befejeződik a manga, és mivel bejelentették a második évadot, biztos vagyok benne, hogy egy hasonló színvonalú második évaddal az ő sorsukat is bemutatják, hiszen bennük is legalább annyi izgalmas kérdés rejlik, mint a mostani ív hármasában. És őszintén ajánlom mindenkinek, akik szeretik a komoly, de nem erőltetett, hatásvadász, hanem igazán emberi, megható karakterdrámákat.
Nekem őszintén szólva a szezon nagy meglepetése volt a dolog. Az egyetlen okom, amiért nézni kezdtem, az Fukushima Jun. Annyira nem felkapott seiyuu, mint szeretném, hogy az legyen, így nem sokat lehet válogatni a szerepei között. Szóval nem vártam tőle sokat, ehhez képest egy nagyon jó paródiája lett a másvilági animéknek, amiből az utóbbi időben elég sok becsúszott nekem. Jobb is, rosszabb is volt közöttük, a KonoSuba meg zseniálisan parodizálta ki ezeket.
Kazuma egy nagyon üdítő főhős volt, annak ellenére, hogy okos nem egy OP, mindent azonnal megold srác, de nem is egy töketlen alak, valahogy pont megtalálták benne azt az arany középutat, így egyszerre lett szórakoztató figura, és teljesen korrekt főhős. A lányok mellé a török átok, de én őket is szerettem. Oké, szegény Aquat nem az eszéért fogják ellopni, Darkness mazochizmusa sem semmi és Megumin Chuunibyou szindromája is okoz Kazumának nehéz pillanatokat, ennek ellenére én mindegyik lányt megkedveltem.
Örülök, hogy jön a következő évad is, erre meg egy erős 8/10-et adok, és mint a téli szezon egyik nagykedvence vonul be a látott animéim közé.
Divine Gate
Ühm, izé, majd próbálok finom lenne, de őszintén szólva... ez nagyon rossz volt. Nem magyaráztak el semmit, a karakterek uncsik voltak és teljesen egydimenziósok. Mondjuk én eleve csak Whitey miatt néztem, szóval így sokat nem is vártam tőle, de még ezt is jócskán alulmúlta. Nem az a szörnyen rossz, aminek fel tudod sorolni minden hibáját, pedig van, hanem inkább az az érdektelenül rossz, mikor ahhoz sincs már kedved, hogy észrevedd az ordító hülyeségeket, csak rántasz egyet a válladon, hogy oké, de kit hat meg? Szóval Whitey három mondatáért, amit voltak szívesek a készítők a szájába adni kap egy kegyelem 3/10-et.
Active Raid
Ez ugyanez pepitában, mint a Divine Gate, bár ennek legalább annyi a javára írható, hogy a végére igyekezett valamiféle történetet felmutatni, de az utolsó három rész nem menti az első kilencet, amiben kretén karakterekre épített még kreténebb humor volt jellemző vagy teljesen érdektelen eseményszálak, amin jó sokat ásítoztam. A karakterek mindegyike öt szónál kevesebbel leírható, ez talán a legsiralmasabb az egészben, meg az, hogy a három főszereplő volt a legsúlytalanabb. Mivel Tori-san karaktere (az egyetlen, aki iránt nem voltam közömbös) még él, és várhatóan Murata Taishi is fog még beszélni benne, ezért a második évadot is nézni fogom, de egyelőre nem vagyok lenyűgözve tőle. 4/10
Boku dake ga Inai Machi
Szezon közben bejött ez is, pedig igazából nem akartam belekezdeni.
Satrou egy átlagos fiatalember, akik mangaka szeretne lenni,mellékállásban pedig egy pizzériában dolgozik. Van azonban egy különleges képessége, vissza tud ugrani az időben. Nem sokat, csak néhány percet. Általában akkor történik ez meg vele, mikor valami rossz dolog megakadályozására van esélye. Aztán egy rémálomba forduló nap után, az elveszi tőle az anyját, egy hatalmas ugrást tesz a múltba, vissza általános iskolás korába. A feladta az, hogy megakadályozza az egyik osztálytársa, a mindig magányos Hinazuki Kayo halálát, ezzel pedig megmentse az anyja, az egyik barátja és a saját életét is.
Mindenképpen a kifejezetten jó sorozatok közé tartozott, hiszen a hangulat, a benne érintett témák, a karakterek nagyon a helyükön voltak. Jó volt, hogy mindennapi életből vett témákat realisztikusan ábrázolt a sorozat, amit jól össze tudott hangolni Satoru kicsit sem realisztikus időugrásaival. A krimi szál ugyan valóban kiszámítható, de mivel számomra soha nem azon volt a hangsúly, így ez nem is nagyon érdekel, nem a tettes kiléte, hanem a hozzá vezető út volt a lényeg, és az ezen az úton felszedett tapasztalatok, kapcsolatok, meg a sorsdöntő találkozások. Ahhoz képest, hogy el sem akartam kezdeni, nagyon pozitív csalódás lett.
Ezzel együtt be kell vallanom, hogy nem ez lett számomra a best és a legjobb, ha jó témák, jó ábrázolásáról van szó. Hogyha nem egy szezonban fut a Shouwa Genroku Rakugo Shinjuuval, lehet magasabbra értékelem, de mivel az még ennél is jobban megfogta az emberi kapcsolatokat, és ennél is jobban ábrázolta a karaktereket, így ez most csak 8/10.
És csak egy mellékes megjegyzés, de én nagyon örülök, hogy a vége azt sejtette, hogy az általam favorizált leány lesz Satoru későbbi párja. :3
Akagami no Shirayukihime 2
Az előző évad végén megjegyeztem, hogy nem ezt vártam egy fantasy shoujotól. Nos a második évad már sokkal jobban hasonlított arra, amit szerettem volna látni. Kicsit jobban voltak az arányok, nem volt annyi üres romantikázás, pörögtek a sztoriszálak és már néha más kapcsolatok is teret kaptak. Obi és az Raji herceg jellemfejlődése kifejezetten tetszett, és jó volt kicsit többet megtudni Mitsukhide meg Kiki kapcsolatáról, illetve a Zenhez fűződő viszonyukról. (Én áldásom adnám rájuk, ha úgy döntetnének egyszer, hogy szerelmesek akarnak lenni egymásba xD) Shirayuki még mindig túl OP hősnő az én ízlésemnek, de azt nem tagadhatom el tőle, hogy van egy nagyon szerethető oldala is.
Amit sajnálok, hogy Zen és a bátyja kapcsolatára olyan kevés időt szentelnek, pedig az annyira nagyon érdekes. Zen láthatóan tiszteli a bátyját, amire minden oka is megvan, hiszen Izana minden, amit az ember egy jövendő királytól vár. Okos és ravasz, karizmatikus, határozott, de udvarias és figyelmes, na meg gyönyörű a külleme. Ugyanakkor rivalizál vele, és szeretné elnyerni a bátyja elismerését. Másrészről látszik, hogy Izana törődik a kisöccsével, még ha ezt nem is úgy mutatja ki, de a háttérből figyeli és a javát akarja. Sokkal többet ki lehetne ebből hozni, a csuda vigye el. Ha meg már Izana, mesterkedhetne kicsit többet is, mert a legérdekesebb sztoriszálak mindig az ő hatására bontakoztak ki. Zen és Shirayuki kapcsolatában még mindig nem vagyok halálosan érdekelt, úgyhogy a cuki romantikázásaik voltak nekem a legunalmasabb részei a sorozatnak azt hiszem.
Még mindig tartom, hogy ez nekem nem több, mint 7/10, de határozottan jobban élveztem, mint az első évadot, és határozottan jót tett volna neki, ha már az is legalább ilyen arányban vegyíti a kalandokat, és a romantikát.
Osomatsu - san
Az elmúlt időszak egyik legjobb gag animéje volt az Osomatsu - san, közel olyan zseniális, mint a Gintama szerintem. Voltak komoly részek, amik egészen sírósra sikerültek és voltak könnyesre nevetős poénok, amik fantasztikusan figuráztak ki társadalmi kérdéseket, emberi viselkedéseket, családi helyzeteket, otaku szokásokat, és nem csak az első rész, ami egyértelmű paródiája volt az animés világnak, hanem végig az egész sorozat. Eközben pedig a néző végtelenül megszerette a Matsuno fivéreket, mert igazi egyéniségek voltak, akiknek jól elkülöníthető tulajdonságaik, viselkedésmintáik voltak, így két rész után már teljesen rá lehetett hangolódni, hogy melyik tesó, melyik, hiába az azonos frizimiska. A seiyuuk egyszerűen lenyűgözőek voltak, nem is csoda, mert hát elég nagyágyúkat kértek fel, Suzu Iyamija meg fergeteges. A két opot meg imádom.
Nem mondom, hogy nem volt egy-két leülős szituáció benne, de ez olyan picike volt az egészhez képest, hogy szinte fel sem tűnt. Mivel szeretem az olyan sorozatokat, amin sírva nevetek és nevetve sírok, ezért simán megy rá a 9/10 és nagyon reménykedek a hihetetlenül magas eladási statisztikákat látva, hogy nem sokáig hagynak minket Osomatsu - san nélkül senyvedni.
A seiyuuválasztás pazar volt, Ryo-chin zseniálisan hozta Eijunt, ami meg nekem külön kedves volt, hogy Zakki és Tsugu kapott pár közös jelenetet. Kicsit kárpótolt a Nijiiro Daysért, amit öt rész után dobtam.
Divine Gate
Ühm, izé, majd próbálok finom lenne, de őszintén szólva... ez nagyon rossz volt. Nem magyaráztak el semmit, a karakterek uncsik voltak és teljesen egydimenziósok. Mondjuk én eleve csak Whitey miatt néztem, szóval így sokat nem is vártam tőle, de még ezt is jócskán alulmúlta. Nem az a szörnyen rossz, aminek fel tudod sorolni minden hibáját, pedig van, hanem inkább az az érdektelenül rossz, mikor ahhoz sincs már kedved, hogy észrevedd az ordító hülyeségeket, csak rántasz egyet a válladon, hogy oké, de kit hat meg? Szóval Whitey három mondatáért, amit voltak szívesek a készítők a szájába adni kap egy kegyelem 3/10-et.
Active Raid
Ez ugyanez pepitában, mint a Divine Gate, bár ennek legalább annyi a javára írható, hogy a végére igyekezett valamiféle történetet felmutatni, de az utolsó három rész nem menti az első kilencet, amiben kretén karakterekre épített még kreténebb humor volt jellemző vagy teljesen érdektelen eseményszálak, amin jó sokat ásítoztam. A karakterek mindegyike öt szónál kevesebbel leírható, ez talán a legsiralmasabb az egészben, meg az, hogy a három főszereplő volt a legsúlytalanabb. Mivel Tori-san karaktere (az egyetlen, aki iránt nem voltam közömbös) még él, és várhatóan Murata Taishi is fog még beszélni benne, ezért a második évadot is nézni fogom, de egyelőre nem vagyok lenyűgözve tőle. 4/10
Boku dake ga Inai Machi
Szezon közben bejött ez is, pedig igazából nem akartam belekezdeni.
Satrou egy átlagos fiatalember, akik mangaka szeretne lenni,mellékállásban pedig egy pizzériában dolgozik. Van azonban egy különleges képessége, vissza tud ugrani az időben. Nem sokat, csak néhány percet. Általában akkor történik ez meg vele, mikor valami rossz dolog megakadályozására van esélye. Aztán egy rémálomba forduló nap után, az elveszi tőle az anyját, egy hatalmas ugrást tesz a múltba, vissza általános iskolás korába. A feladta az, hogy megakadályozza az egyik osztálytársa, a mindig magányos Hinazuki Kayo halálát, ezzel pedig megmentse az anyja, az egyik barátja és a saját életét is.
Mindenképpen a kifejezetten jó sorozatok közé tartozott, hiszen a hangulat, a benne érintett témák, a karakterek nagyon a helyükön voltak. Jó volt, hogy mindennapi életből vett témákat realisztikusan ábrázolt a sorozat, amit jól össze tudott hangolni Satoru kicsit sem realisztikus időugrásaival. A krimi szál ugyan valóban kiszámítható, de mivel számomra soha nem azon volt a hangsúly, így ez nem is nagyon érdekel, nem a tettes kiléte, hanem a hozzá vezető út volt a lényeg, és az ezen az úton felszedett tapasztalatok, kapcsolatok, meg a sorsdöntő találkozások. Ahhoz képest, hogy el sem akartam kezdeni, nagyon pozitív csalódás lett.
És csak egy mellékes megjegyzés, de én nagyon örülök, hogy a vége azt sejtette, hogy az általam favorizált leány lesz Satoru későbbi párja. :3
Akagami no Shirayukihime 2
Az előző évad végén megjegyeztem, hogy nem ezt vártam egy fantasy shoujotól. Nos a második évad már sokkal jobban hasonlított arra, amit szerettem volna látni. Kicsit jobban voltak az arányok, nem volt annyi üres romantikázás, pörögtek a sztoriszálak és már néha más kapcsolatok is teret kaptak. Obi és az Raji herceg jellemfejlődése kifejezetten tetszett, és jó volt kicsit többet megtudni Mitsukhide meg Kiki kapcsolatáról, illetve a Zenhez fűződő viszonyukról. (Én áldásom adnám rájuk, ha úgy döntetnének egyszer, hogy szerelmesek akarnak lenni egymásba xD) Shirayuki még mindig túl OP hősnő az én ízlésemnek, de azt nem tagadhatom el tőle, hogy van egy nagyon szerethető oldala is.
Amit sajnálok, hogy Zen és a bátyja kapcsolatára olyan kevés időt szentelnek, pedig az annyira nagyon érdekes. Zen láthatóan tiszteli a bátyját, amire minden oka is megvan, hiszen Izana minden, amit az ember egy jövendő királytól vár. Okos és ravasz, karizmatikus, határozott, de udvarias és figyelmes, na meg gyönyörű a külleme. Ugyanakkor rivalizál vele, és szeretné elnyerni a bátyja elismerését. Másrészről látszik, hogy Izana törődik a kisöccsével, még ha ezt nem is úgy mutatja ki, de a háttérből figyeli és a javát akarja. Sokkal többet ki lehetne ebből hozni, a csuda vigye el. Ha meg már Izana, mesterkedhetne kicsit többet is, mert a legérdekesebb sztoriszálak mindig az ő hatására bontakoztak ki. Zen és Shirayuki kapcsolatában még mindig nem vagyok halálosan érdekelt, úgyhogy a cuki romantikázásaik voltak nekem a legunalmasabb részei a sorozatnak azt hiszem.
Még mindig tartom, hogy ez nekem nem több, mint 7/10, de határozottan jobban élveztem, mint az első évadot, és határozottan jót tett volna neki, ha már az is legalább ilyen arányban vegyíti a kalandokat, és a romantikát.
Osomatsu - san
Az elmúlt időszak egyik legjobb gag animéje volt az Osomatsu - san, közel olyan zseniális, mint a Gintama szerintem. Voltak komoly részek, amik egészen sírósra sikerültek és voltak könnyesre nevetős poénok, amik fantasztikusan figuráztak ki társadalmi kérdéseket, emberi viselkedéseket, családi helyzeteket, otaku szokásokat, és nem csak az első rész, ami egyértelmű paródiája volt az animés világnak, hanem végig az egész sorozat. Eközben pedig a néző végtelenül megszerette a Matsuno fivéreket, mert igazi egyéniségek voltak, akiknek jól elkülöníthető tulajdonságaik, viselkedésmintáik voltak, így két rész után már teljesen rá lehetett hangolódni, hogy melyik tesó, melyik, hiába az azonos frizimiska. A seiyuuk egyszerűen lenyűgözőek voltak, nem is csoda, mert hát elég nagyágyúkat kértek fel, Suzu Iyamija meg fergeteges. A két opot meg imádom.
Nem mondom, hogy nem volt egy-két leülős szituáció benne, de ez olyan picike volt az egészhez képest, hogy szinte fel sem tűnt. Mivel szeretem az olyan sorozatokat, amin sírva nevetek és nevetve sírok, ezért simán megy rá a 9/10 és nagyon reménykedek a hihetetlenül magas eladási statisztikákat látva, hogy nem sokáig hagynak minket Osomatsu - san nélkül senyvedni.
Daiya no Ace
Két és fél év után ért véget a baseballos Daiya no Ace, amit két, egymást követő évadban dolgoztak fel., ám mivel kevés fejezet maradt hátra, most jó időre biztos szünetre megy.
Az az igazság, hogy mi ezzel a sorozattal egy párszor összevesztünk és voltak nagy hullámvölgyek a kettőnk kapcsolatában. Alapvetően nagyon nagy erénye, hogy életszerű, életszerűek a meccsek, nincsenek Dragon Ball képességek, és még a természetes tehetség főhősnek is vannak gyengeségei, amiken csiszolnia kell, ráadásul nagyon érdekes színt vitt a dologba, hogy van egy csapaton belüli riválisa, aki még jobb is nála, azért nem sokszor fordul elő, hogy így legyen ellenfele a főszereplőnek. A grafika végig magas színvonalú, ráadásul hála a sok szereplőnek mindenki megtalálja benne a maga kedvencét, akivel szimpatizálhat. És nálam ez volt az egyik hátránya is, hogy nagyon sok szereplő, és nagyon hirtelen. Sokáig csak az elsős trió, meg a hozzájuk kapcsolódó egy - két szereplő volt porondon, aztán hirtelen a nyakamba öntöttek egy csomó felsőst, és nem maradt időm megkedvelni őket, mert rögtön jöttek a meccsek, az ellenfelek, még több szereplő, még több alany, és bizony az alapcsapatból is volt, hogy még ötven rész után is csak ott tartottam, hogy ő a bátyus, vagy az ász, vagy a Hatano Wataru hangú senpai. Szóval nekem ez annyira tömény volt, hogy volt egy-két pillanat, amikor simán elgondolkoztam, hogy mi a fenének nézem. Az ellenfelek dettó, mire megszerettem annyira egy csapatot, hogy érdekelt lettem benne, hogy milyen eredménnyel zárnak el is tűntek a süllyesztőben, így pont az az izgalom veszett el, hogy szívből tudjak drukkolni egy szimpatikus csapatnak, ezáltal voltak unalmas meccsek is.
Kivétel ez alól talán az első döntő volt, ami pont elég hosszú volt ahhoz, hogy mindenki motivációja rendesen átjöjjön, legyen időm megszeretni mindenkit, de nem túl hosszú ahhoz, hogy soknak érezzem, így mivel bevontak érzelmileg is, azt se tudtam, hova rágjam le még az ujjaim is az izgalomtól.
Szóval azt hiszem ez a tempó volt a halálom. Persze azért Chris - senpait így is sikerült kipecáznom a többiek közül, mint kedvencet, és a közte és Eijun között lévő mentorkapcsolat is imádnivaló, tényleg nagyon helyes lett, ahogy felnéznek egymásra és bíznak a másikban.
És ha már a döntő, talán ott volt egy fordulópont, onnantól mintha lassult volna az egész, az új karakterek bemutatásra időt szenteltek, a csapatokra szintén, szóval a sorozat második fele az előnyére változott. Ettől kezdve sokkal inkább érdekelt lettem az egész univerzumban, bár ez a Furuya istenítés bosszant az az igazság, mert annyira azért nem ász, mint amennyire a mangaka dicsőíti , főleg nem Eijun kárára.
A seiyuuválasztás pazar volt, Ryo-chin zseniálisan hozta Eijunt, ami meg nekem külön kedves volt, hogy Zakki és Tsugu kapott pár közös jelenetet. Kicsit kárpótolt a Nijiiro Daysért, amit öt rész után dobtam.
Mindenesetre tőlem egy 7/10-et kap, de ha folytatják, akkor én is nézni fogom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése