Kazoku Game

Régen hoztam már dorama ajánlót, de most ismét egy gyöngyszemre leltem. Azoknak, akik szeretik az elgondolkodtató családi drámákat, mindenképpen érdemes vetni rá egy pillantást. 

A Numata család élete látszólag maga a tökély. A családfő egy elismert vállalat személyzeti osztályának a vezetője. Bár régebben nagymenő eladóként dolgozott és a mostani munkája egyfajta visszaminősítésnek  felel meg, még sem lehet oka a panaszra. Jó fizetése van, szép családi háza és várja otthon egy csinos, házias feleség, aki a gyermeknevelés mellett rendben tartja a háztartást, meg két fiúgyermek, akik közül az idősebbik Shiniji éltanuló és élsportoló. A környék legjobb iskolájának legjobb tanulója aranyos barátnővel az oldalán. Ám a kisebbik fiú, Shigeyuki a család feketebáránya. A gyerek nem hajlandó iskolába járni, mert ott bántalmazás áldozatává vált - holott a családja azt szeretné, ha tökéletes bátyja nyomdokába lépne - egész nap otthon ül a szobájába zárkózva, videojátékokkal játszik naphosszat, még enni sem hajlandó a családdal. Mire Yoshimoto Kyouya, a házitanító megérkezik hozzá, hogy gondjaiba vegye a lázadó kistinit, addigra több magántanárt rúgatott már ki, ám amire senki nem számít, leginkább maga Shigeyuki nem, hogy Yoshimoto - sensei nevelési módszerei kicsit mások, mint amit megszoktak és nem olyan könnyű megszabadulni tőle, mint a többiektől. És nem éri be a tünetek enyhítésével, ha kell pokoli módszerekhez nyúlva ás le a gyökerekig, hiszen a család alapjaiban romlott és Shigeyuki viselkedése csak válasz a mélyben húzódó problémákra. 

A történet egy díjazott regényen alapszik, amelyet Honma Yohei írt. Az 1980-as években már egyszer feldolgozták egy fim formájában, majd 2013-ban egy 10 részes doramaként tért vissza. A főszerepet az Arashi együttes egyik tagja, Sakurai Sho játszotta el, mellette szerepet kapott többek között Kamiki Ryounosuke, Kutsuna Shiroi, Uragami Seishuu, Kitahara Rie, Itao Itsuji és Suzuki Honami is. 

Ennyit a technikai infókról, most nézzük, hogy miért is szerettem annyira ezt a doramát. Egyrészt a témája miatt, hiszen bár helye van a romantikus tingli-tangliknak is, néha azért mégis jólesik, mikor felnőtt emberek problémáiba látunk bele a tinirománcok és shoujot idéző szirup mellett. Márpedig itt aztán voltak problémák bőven. Mit lehet kezdeni egy családdal, ahol nincsenek igazi kötelékek? Ahol az apa és az anya érzelmileg eltávolodott és  nincs megértés a gyerekek és a szülők között?  Ahol egyik fél sem érti meg a másikat, és viszonyba menekülnek, szerencsejátékba, lopásba, rongálásba, és a hikkomori létbe, ez pedig elkerülhetetlenül sodorja őket a keserű vég felé, amit ők fel sem ismernek, holott számtalan figyelmeztető jele van. Végig nagyon érdekes témákat feszeget a sorozat egy család kapcsán, és azt a kérdést teszi fel, hogy lehet-e visszafordulni a lejtőn, ha már elindult a magával sodró lavina. Hogy megváltozhat-e egy teljes család, ahol minden tag segítségre szorul, és arra, hogy szembenézzen saját magával. Főleg nagyon aktuális ez a téma egy olyan társadalomban, ahol a megítélés annyira sokat számít, és ahol a személyiség sokszor esik áldozatul a látszatnak. 

De mégsem ezek a kérdések viszik el számomra a hátán a sorozatot, hanem Yoshimoto Kyouya karaktere. Amikor azt írtam, hogy egyedi nevelési módszerei vannak, akkor ezt úgy is kell érteni. Azok. És nem lehet érteni, szinte a végéig nem lehet eldönteni, hogy ez az ember most egy földreszállt angyal vagy maga a megtestesült ördög. Annyira jól leplezi minden szándékát, hogy nem hogy részről-részre, de percről - percre mást fog gondolni róla az egyszeri néző, még a végére minden tisztázódik körülötte. Rejtély pedig bőven övezi Yoshimoto - senseit, ami a múltjában gyökeredzik. Azt állítja, hogy megölt egy embert, de valójában kit ölt meg? Miért? És hogyan? Mert hogy gyilkolni nem csak feltétlenül  tettekkel lehet, néha elég az hozzá, hogy csendben vagyunk, mikor szólni kellene. 

Tényleg nagyon tetszett, hogy mennyire összetett sorozat volt ez, és hogy végül tényleg valóban jellemfejlődéseknek lehettünk tanúi. Nagyon jól megírt karakterek, nagyon jól megírt drámai rész és most még a színészei játékkal is elégedett voltam. Persze a japános túljátszás jelen volt itt is, azonban Sakurai Sho Yoshimotoja valami fantasztikus volt, valahogy nagyon jól elkapta  a karakterét. Talán már említettem párszor, hogy követem az Arashi munkásságát, hiszen a japán Boy Bandek közül őket kedvelem a leginkább, és Sho-chan egyébként egy tüneményes alak, állandóan mosolygó srác, aki sokat bénázik, és sokat nevet magán, itt viszont sokszor rázott tőle a hideg és nem a jó értelemben, hiszen számtalan félelmetes pillanatot okozott. Persze nem olyan horrorosan félelmeteset, inkább lélekrehatóan volt félelmetes, mikor átlátnak rajtad, és ennek a hatása még képernyőn is átjön. A többiek is tetszettek, de határozottan Sho-chan játéka volt a kedvencem benne. 

Összességében én tényleg mindenkinek ajánlom, aki egy jól felépített lélektani alkotást akar, egy kis családdrámával és jellemfejlődéssel, hiszen azt itt mind megkapja. Ráadásul a karakterek is annyira emberiek, nem mindig szimpatikusak, nem mindig jófejek, sőt tele vannak jellemhibával, tévedésekkel, de pont ettől lesznek annyira ismerős ismeretlenek, hiszen melyikünk mondhatná el magáról, hogy nincsenek buta döntései, rossz napjai, és ki nem érezte még a fejemre dől minden érzést, amikor már nincs más, mint odaállni a tükör elé és kimondani,hogy itt a vége, változtatni kell.