Téli szezon - végszámadás

Binan Koukou Chikyuu Bouei Bu Love!

Én őszintén nem hittem, hogy Takematsu  - sensei egy ennyira gay sorozatot csinál. Persze brománcokban reménykedtem, meg némi fiús fanservice, de ez minden várakozásomat felülmúlta, olyannyira, hogy egy EnAtsu páros be is került az OTP-im közé. (Legjobb barátok, ezer éves ismerettség, öreg házasok, pont az a páros, amit annyira kedvelni szoktam. Szerintem a legjobb barátok azért jó alap, mert ismerik egymás minden jó és rossz tulajdonságát, ami egy rózsaszín ködben elvészne ismeretlenül, jól kiegészítik egymást, tudják hogy kell a másikkal bánni, szóval tökéletesek xD). Persze pusztán az, hogy szikrázik a levegő a srácok között önmagában még nem feltétlenül elég, ám szerencsére számos jó ponttal ki is egészült. Bár maga a mahou shounen téma gyerekesnek tűnhet, de ha a színfalak mögé nézünk, akkor bizony észre kell venni az öniróniát (ahogy például a srácok kezelték az egész átváltozást), eszméletlen szellemesek voltak a párbeszédek, frissek, okosan kigondoltak, viccesek, tele rejtett jelentéssel, élmény volt hallgatni, ráadásul mind az öt főhős és az ellenfelek személyisége, valamint kapcsolati viszonyaik is remekül fel voltak építve Bár a szörnyek lehet túlságosan idétlenül festettek, de nagyon sok, a mai társadalomra jellemző problémát felvonultattak, magány, kirekesztettség, megbélyegzettség olyan külső tulajdonság miatt, amiről nem tehet, a hikkomori lét, amikor a személy önként vonul ki a társadalomból a saját képzelt világába, kontrollkényszer, és még megannyi, rohanó világunkra jellemző gyengeség. 

Ha az ember le tudta bontani az áh ezek a hülye gyerekek, meg változnak és mögé tudott nézni, akkor egy vicces, szórakoztató, pimasz, ám ugyanakkor okosan felépített, gondolkodós sorozatot kapott, amit élmény volt nézni. 

Seiyuuk. Az öt főhős srác seiyuuje öt fiatal, kezdő fiú volt, akik közül hárman szinte teljesen tapasztalatlanok voltak a seiyuu szakmában. Takematsu - sensei nagyon jó érzékkel választja ki a jövő nagy lehetőségeit, és ez így volt most is. Ketten - Yamamoto Kazutomi és Masuda Toshiki - fiatal koruk ellenére eléggé jártasak már a szakmában, voltak kisebb-nagyobb szerepeik, emellett mind a ketten énekelnek is. Velük ellentétben Umehara Yuuichirou, Shirai Yusuke és Nishiyama Koutarou kezdők, mindegyiknek - Ume-chan Wakasáját kivéve - csak mellékszerepeik voltak korábban , így egyből a mélyvízbe kerültek ezzel a sorozattal, és nem csak magával a sorozattal, hanem a hozzá kapcsolódó promóval is. Takematsu - sensei jó szokása - tartsa meg sokáig - , hogy szereti a seiyuuket is bevonni az anime népszerűsítésébe, így az öt srác a kétheti Nico live műsorok mellett más seiyuuk, műsorvezetők vendégei voltak,  közönség előtt is bemutatkoztak többször, valamint vicces DVD extrátakat forgattak, szóval elég sokat megjelentek. Pont ezért remélem, hogy mind a három srác mostantól állandó jelenlévője lesz a szezonoknak. Biztató, hogy Ume-chan már tavaszra is talált magának elfoglaltságot, az Owari no Seraph rádió vezetője, mint az egyik sorozatbeli seiyuu, valamint április 4-én indult a Kou-channal közös rádiójuk is, ami komolyan szinte várható volt azok után, mennyire egy hullámhoszra kerültek a Binan műsorokban xD Most már egyedül Whitey miatt aggódom egy kicsit, minden ujjam keresztben van, hogy hamarosan ismét olvashassam a nevét egy sorozat castjában. (Ha meg már cast, a seiyuu műsorokat nagyon ajánlom, mert ez az öt srác nagyon jó csapat, a fellépéseik viccesek, mókásak, kicsit kóstolgatják egymást, de látszik, hogy közel kerültek a forgatás alatt és jó hangulatban zajlott a közös munka. Ízelítő xD ). Érdekesség, hogy a mellékszerepeket viszont csupa nagy névnek adták, Sugita Tomokazu, Ishida Akira, Toriumi Kousuke, Midorikawa Hikaru, Matsuoka Yoshitsugu, Eguchi Takuya, Suzumura Kenichi, Morikubo Showtarou a teljesség igénye nélkül a lista.

Egy szó mint száz, remek sorozat, 9/10 még akkor is, ha ez soknak tűnik, de egyszerűen annyira élveztem, hogy részrehajlóan kitüntetem egy magas pontszámmal.

Death Parade

Jaj nekem, ez az eset, mikor egyszerűen annyit mozgatott meg bennem a sorozat, hogy az esetleges hibáit felett is simán elsiklottam. Többen felrótták neki, hogy nem bontakozott ki eléggé benne a világ, és nem láttunk bele túl mélyen, de szerintem annyit, amennyit erről a világról tudnunk kellett, megtudtunk, azt hiszem itt a lényeg maga Decim és Chiyuki volt, amihez bőven elég alapot festettek fel. 

Az érzelmek széles skálája felvonult a sorozatban, és fantasztikus volt, hogy mennyire élethűen mutatták be, hogy milyen bonyolult az emberi lélek, hogy nem lehet feketén és fehéren nézni egy-egy életutat, hiszen ez ennél sokkal több. Mindegyik eset végén el lehet gondolkodni, és az ítéleteken is lehet töprengeni bőven. Persze mindenki a saját tapasztalatai, hite, világról alkotott képe szerint értelmezte őket, azonban pont ettől vált olyan jóvá a róluk való beszélgetés, hiszen annyiféle látásmód van, amivel szélesedhet az ember látóköre. 

A másik része Decim és Chiyuki, akiket nagyon megszerettem a végére. Chiyuki csodás hősnő volt, nekem nagyon tetszett, ahogy szépen kibontakozott a jelleme és a története, de Decim sem marad le sokkal mögötte. Fantasztikus volt, ahogy megnyíltak egymás előtt, ahogy Chiyuki hatott Decimre és visszafelé is, ahogy Chiyuki megismerhette az érzelemmentes bíró másik oldalát. 

Az utolsó rész ráadásul megbőgetett többször is. Ahogy Chiyuki sírt az édesanyja fájdalmát látva, ahogy Decimet elöntötte a bűntudat, aztán ahogy egymás karjaiban sírtak és Chiyuki feloldozta Decimet, majd a végén az a mosoly. Nagyon hatásos zárásnak bizonyult számomra, és bár tudtam, hogy nem maradhatnak együtt, egy kicsit mégis sajnáltam, hogy el kell szakadniuk egymástól.

A látványvilág nagyon illett a történethez, a seiyuuk ügyesek voltak, különösen is Maeno Tomoaki emelkedett ki számomra, mint Decim, és örülök, hogy egyre több és több ilyen remek szerepbe fut bele, ahol egyre jobban bontakozhat ki. 

Szóval lehet, hogy közel sem tökéletes, de annyit adott érzelmi szinten, hogy 9/10-nél rosszabbat nem tudok adni neki.

Yuri Kuma Arashi

Hát....  Ez tényleg yuri volt a javából, erre a részére egyáltalán nem lehet szavam sem, valamint gondolom a meztelen női idomok látványára sem lehetett panasza annak, akit ez a téma lázba hoz, mert bizony itt a lánykák az egymással hetyegés mellett illetve annak folyományaként gyakran dobálták le a ruhát. Érdekes volt a történetmesélés, olyan Ikuharás, és a végére szépen össze is állt maga a sztori, de ha levesszük róla a csodálatos mázt, és Ikuharás stílust akkor bizony ez egy átlag, tinik kavarnak egymással cucc, számomra teljesen tökmindegy szereplőgárdával. A főhősnők közül egyedül Lulu iránt tápláltam némileg pozitív érzéseket, a többiek vagy erősen semlegesek voltak, vagy unszimpik, így aztán abba sem tudtak túlságosan érdekeltté tenni, hogy kinek mi lesz a sorsa, vagy kinek ki a nagyszerelme, De a medvesrácok nagy arcok voltak, nekik örültem, még akkor is, ha nem vagyok egészen biztos benne, hogy őket szerettem vagy szimplán csak a mögöttük álló Yamamoto Kazutomit, Saiga Mitsukit és Suwabe Junichit xD

Persze a medvék, az emberevők medvék fizikai és szimbolikus jelenléte feldobta kicsit a sorozatot, de a Mawaru Penguin Drumhoz képest és után tökre csalódás lett az egész. Nem élvezhetetlen, komolyan, ha az lett volna, a felénél dobom a fenébe, szóval szó sincs arról, hogy kényszerítenem kellett volna magam rá (bár voltak hetek, amikor lemaradtam, áh most nem érdekel, majd a következő héten jelszóval), de nem is élveztem annyira, mint vártam. Nincs szerencsém nekem ezekkel a yuri sorozatokkal, hiába szeretem a műfajt, valahogy csak olyan művekkel találnak meg mostanában (kivéve a Sakura Trick, mert az cuki volt), ami valamilyen téren (vagy minden téren, khm... Akuma no Riddle), csalódást okoz. Persze ettől nem adom fel, szóval jöhetnek még yurik a szezonba, hátha a következőről már csupa pozitívat tudok írni. xD. 

6/10 a végítéletem, körülbelül olyan volt számomra, mint az elmúlt szezonban az Amagi Brilliant Park, néztem, nem hullott ki az összes hajam tőle, de nem is rajongtam érte semennyire

Kamisama Hajimemashita 2

Ahogy az első évad, úgy ez is pont ugyan olyan bájos volt. Mintha nem is teltek volna el azok az évek, még nem futott, és csak néhány  hét esett volna ki. Az új szereplők többsége is szerethető lett, és ebből is kiemelném a tengu bagázst, illetve a tengu arcot, az valami hihetetlen jól sikerült darabja lett ennek a szezonnak. Bár az egész évadot élveztem, a kedvencem egyértelműen a tengu kalandok lettek, és azon belül is Suirou - anii lett a szívem csücsöke. Imádom az ilyen bátyus - anyuka karaktereket, Hirarin - oniichan pedig telitalálat lett hozzá, főleg, hogy ő maga is mint a kicsik legfőbb pártfogója ismert a seiyuuk között. :3

Az évad tele volt cute pillanatokkal, Nanami és Tomoe között főleg, nem egyszer nyünnyögtem nekik. Annyira szeretem az egész hangulatát ennek a sorozatnak, végtelenül kedves, aranyos, néha picit szomorkás, de nem túúúúl melódramatikus, pont nekem való, és örülök, hogy ez így megmaradt. Az az igazság, hogy tőlem simán jöhetne azonnal a következő évad is, nem tennék panaszt ellene. 

Az előző  évad tőlem 9 pontot kapott, és ezt sincs szívem kevesebbre pontozni, hiszen pont ugyanannyi jóságot kaptam tőle, szóval 9/10 és remélem lesz tovább is, hiszen bőven van még hova fejlődnie a kialakult románcunknak. :3

Shounen Hollywood: Holly Stage for 50

Pont, mint az első évad, ez sem hazudtolta meg magát. Folytatta ezt a kicsit álmodozós, gondolkodós történetmesélést, viszont ami nekem nagyon tetszett, hogy a végére a srácok kapcsolata jelentős változáson ment keresztül. Igazi csapattá váltak, együtt, vállt vállnak vetve, aminek az egyik legszebb pillanata a 11. részbeli közös ének. Feltűnt az összes régi tag, megismertük, hogy mi lett velük, és mit csinálnak, Shiimanak meg a végére még egy jelentősebb szerep is jutott. Az évad végére szépen kijött, hogy a két szezon egybe tartozik, együtt alkotnak egészet, szerintem kár volt kihagyni közöttük teljes három hónapot, mert még a 49 a srácok bemutatására,  a jellemfejlődésükre, a banda kezdeti időszakára helyezi a hangsúlyt, addig a 50 már a tényleges idolsággal foglalkozik az első évad karakterbemutatásaira alapozva, valamint a fiúk egymással való kapcsolatára, ez pedig nagyon szép ívet adott a sorozatnak.  A kedvencem továbbra is Makki, nagyon helyes volt az évad folyamán, ahogy ténylegesen csapatvezetővé vált, nem csak névlegesen volt az, de a többiek is sokat változtak előnyükre, kicsit felnőttek, kicsit magabiztosabbak lettek, és kicsit pozitívabban álltak az idolsághoz és a Shounen Hollywoodhoz is. 

Ami aranyos volt, hogy ide végre nagyon cute pillanatok is befértek, az első évadban ez nem kaphatott teret, mert  a srácok még épp csak keresték magukat és helyüket a Hollywood Tokyoban, a második évadban azonban, hála a finoman érő változásoknak már kibontakozhattak együtt átélt cuki események, pillanatok, ez sokat hozzátett szerintem a hangulathoz. A seiyuuk hozták a szokásosat, de hadd örömködjek annak, hogy Tori-sannak végre jutott kettőnél több sor is, ez nekem mindig, mindig boldogság a köbön. :3 Az első évadra 7/10-et adtam, a másodikra is ennyit fogok, mert továbbra is réteganime, de hozzá kell tennem, hogy nagyon kellemes élményként maradt meg ez a szezon, és a végére tulajdonképpen az egész anime, mert ha együtt nézzük az egészet, akkor ez egy jól felépített, nem mindennapi sorozat, jól felépített, nem mindennapi karakterekkel. 

Tokyo Ghoul 2

Nos már az első évaddal szemben is meglehetősen erős kritika fogalmazódott meg mind a manga olvasók, mind az anime only nézők között a sorozatról, miszerint egyszerűen úgy megkavarták néha a cselekményt, hogy az a manga ismerete nélkül zavarossá, a manga ismeretében zavarossá és bosszantóvá vált. És nem váltott ki nagy lelkesedést egy teljesen anime original évad híre sem, amit az sem tudott oldani, hogy a mangaka maga írta meg. A végeredmény meg egyenest borzalmas lett, hiszen a legrosszabb talán az volt, hogy bizonyos eseményeket meghagy az író a mangából, másokat meg átír, így kerekedett egy manga és original vegyesvágott. Erről pedig, amit el tudok mondani, hogy WTF élmény, egyrészt mert mi volt ez a borzalom minőség szempontjából, másrészt meg mi akart lenni, mert kb. az összes összefüggés, ami a mangában működött, az itt nem, így aki olvasta a mangát, az még csak-csak képben volt, viszont aki nem, hát az nehezen követte, hogy mi és miért történik így. Inkoherens, összefüggéstelen, néhol tökre érthetetlen, máskor teljes unalomba fúló izé. Én már az első évaddal is úgy voltam, hogy átlag, és ha kedvet akartak csinálni a mangához, jelentem nem ment igazán, de annyira rossz sem volt. Sokaknak volt baja Kaneki töketlenségével, nekem még az is belefért teljesen, voltak érdekes mellékkarakterek, ráadásul - és most minden fujoshi felhang nélkül - a Kaneki és Hide barátság volt nekem a sorozat "csúcspontja". Tényleg, Hide egy imádnivaló srác, hatalmas szívvel és a barátságuk Kanekivel annyira megható. A második évadról meg kb. ennyi pozitív dolgot tudok mondani összesen, hogy Hide illetve Amon és Akira. Ezzel meg kifújt, mert Kaneki kb. jelentéktelenre redukálódott szerintem az összes seiyuu közül főszereplő létére Hanae Natsuki szövegkönyve volt a legvékonyabb, de a többiek (mármint a karakterek, nem a seiyuuk :P ) sem igazán remekeltek. Vagy alig láttunk belőlük, vagy ha láttunk, az is kár volt.

A zárórész meg csak no komment. Spoiler következik. Kaneki sétája már mi volt. A fél részt kitette és Hide halála után, amit egyébként utáltam,és megviselt, akármennyire lehetett rá a végén számítani, hogy ő kerül a lepel alá - szegénykém megszívta, hogy pont az én kedvenc karakterem lett, mert az én kedvenceim szívesen elpatkolnak - még azzal is szembesülni kellett, hogy normálisan le se tudják zárni. Szóval a mi lett Kanekivel és a hova ment haza nekem nyolc kérdőjel, valamint kivágtak onnan egy egész csatát úgy lazán. Szóval a Kaneki haját borzolja a szél jelenetbe azt is bele lehet látni, hogy meghalt meg azt is, hogy jön a harmadik évad.  (Zárójel: ne jöjjön). Bár végül is igazából nem csak Kaneki jutott erre a sorsra, kevesebb olyan karakter van, akinek biztosak lehetünk a végzetében. 

A grafika néhol borzasztó igénytelenre sikerült, az opening meg tök furára. Az előző évad 6/10 volt számomra, ez viszont 4/10-nél többet egy tizedponttal sem ér. Sőt szerintem még jófej is vagyok.

Akatsuki no Yona

24 héttel ezelőtt azt mondtam, elvárásaim vannak ám efelé a sorozat felé, hiszen a Soredemo Sekai wa Utsukushii után nem lehet kevesebb. Nos tisztelettel jelentem, nem is lett, egy fantasztikus shoujo fantasyt vittek a készítők képernyőre.  Minden benne volt, ami egy sorozatot nézhetővé, szerethetővé tesz. A főhősnő Yona ugyan elkényeztett hercegnőként indul, de hatalmas jellemfejlődésen esik át, és legalább annyira szerethetővé válik, mint Nike. Erős, okos, ugyanakkor kedves, törődő és gyengéd nő, aki képes megbirkózni az előtte álló megpróbáltatásokkal. Hak méltó párja, imándivaló a szarkasztikus humora, ugyanakkor igazi férfi a talpán, aki nem fél semmit kockáztatni a szeretett nőért. Sajnos ez a 24 rész kevés volt ahhoz, hogy érdemit haladjon a kapcsolatuk, de valahol azért ez a realisztikus. Yonának nincs ideje és ereje a szerelmi életével foglalkozni, és erőteljesen ott van Soo-Won kitörölhetetlen emléke, szóval szerintem teljesen elfogadható, hogy pont a románc része maradt egyelőre kihasználatlanul. És ha már Soo-Won, ahogy körülnéztem a fandomban, nem épp ő a legnépszerűbb karakter, de nekem az egyik kedvencem lett a sorozatban. Mert lehet gyilkos, de ugyanakkor fokozatosan derül ki, hogy az országnak királyra, igazi királyra van szüksége, és Soo-Won minden értelemben az. Hihetetlenül okos és ravasz, ésszel kormányoz, nem erővel, de nem azért mert gyenge, hiszen képzett harcos és katona, ha arra van szükség megküzd bárkivel, ráadásul a sorozat közben kiderült, hogy a néha király igencsak hagyott maga mögött szenvedést, bajokat, károkat, amiket Soo-Won képes enyhíteni. Elkötelezett az országa felé, és elkötelezett a népe felé. Ezen felül ő maga is szenved, hiszen ugyan önként vállalta a rosszfiú szerepét, de elvesztette a családját a tette miatt, és hűséges szövetségesek helyett intrikák veszik körbe, aminek maga is a részese. Biztos vagyok benne, hogy szörnyen magányos, egyedül van a fájdalmával, és nagyon bánt, hogy sokan azon a véleményen vannak, hogy halált érdemel, és ezzel fel is vetődik bennem a kérdés, hogyha Yonának joga van a bosszúhoz, akkor Soo-Wonnak miért nem volt? Hiszen, akármi történt a két testvér között, a király ugyanúgy megölte Soo-Won apját, mint ő a királyt. Nem tartom helyesnek a tettét, mert az erőszak csak erőszakot és fájdalmat szül, de valahol érthető volt és nagyon szeretném, ha a végére nem Soo-Won válna a sorozat tragikus hősévé. Szóval azt hiszem számomra Soo-Won a sorozat egyik legösszetettebb karaktere, akiben és aki körül a legtöbb érzelem, indulat összpontosul. 

De igazából bárkit kiemelhetnék, mert minden karakter egyszerűen csodás volt, a négy sárkány,  akik mind a négyen másfajta személyiségek, és felettébb szórakoztató banda, ugyanakkor mind a négynek megvan a maga múltja, amik érezhetően alakították a jellemüket, Yun,  a Yunt befogadó pap, Ik-su és a többiek csak - csak dicséretet érdemelnek, hiszen rengeteget hozzátettek a sorozathoz. A grafikára sincs panaszom, szép lett, illett a sorozat hangulatához és plusz pont, hogy voltak tényleges összecsapások, ahol a szereplők megmutathatták, mit tudnak. 

Maga a sorozat kiválóan ötvözte a vidám pillanatokat és a drámai részeket, sokat nevettem és bizony elszorult a torkom is olykor-olykor hála  a nagyon jól megírt szereplőknek. A seiyuuk szokás szerint kitettek magukért, Saito Chiwanak nagyon jól állt a harcos hercegnő, még Maeno Tomoaki lubickolt Hak szerepében. De szintén remekül játszottak a mellékszereplők is, Morita Masakazu, Okamoto Nobuhiko, Suwabe Junichi, Shimono Hiro, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Két embert emelnék ki a castból, egyrészt a Yunt jásztó Minagawa Junkot, aki már nem először mutatja meg, hogy profi fiatal fiúk eljátszásában, ám ha kell csengő - bongó lány lesz. Azokban a részekben, mikor Yun lánynak álcázza magát fantasztikus volt, ahogy a hölgy visszaváltott lányos csicsergésere. A másik a Soo-Wont játszó Kobayashi Yuusuke, aki szintén még csak most kezdett belelendülni a szakmába, de kellemes hangja van és ügyes seiyuu, szóval minden elismerésem neki. Örülök, hogy a tavaszi szezonban induló Arslan Senki főszerepét is rábízták. :3

Összefoglalva maga a sorozat izgalmas, fordulatos, érzelmes, vicces, mert nagyon szerethető volt, szerethető szereplőkkel. Nagyon reménykedem benne, hogy lesz folytatása, mert ennyi nem elég belőle. 9/10 pont és megy a Soredemo Sekai wa Utsukushii mellé kedvencnek. 

Parasyte

Határozottan jobbfajta sorozat volt, még ha közel sem tökéletes. Mondjuk magam részéről eléggé élveztem, de csak olyan egyszernézős módon, viszont az semmiképpen nem lenne rossz, ha a stúdiók ezúttal követnék a MadHouse példáját és mernének régebbi mangákat is elővenni adaptálásra, mert még így is magasan vert mindenre mostanában.  A karakterek egy része nagyon jól meg volt írva, különösen is a Shinichi és Migi páros, valamint nekem kiemelkedett Tamura Reiko karaktere is, akinek az esetén bőven lehet töprengeni. Voltak érdekesnek induló, de sajnos kibontakozni nem tudó karakterek és volt egy-két síkhülye is, de hát mit tegyünk vele, előferdül a valóságban is. Aki miatt viszont kifejezetten haragszom, az a főhősnő karaktere. A csaj egy butuska, naív, végtelenül egyszerű lány, aki kb. arra van, hogy Shinichi ilyen-olyan-amolyan változásait elősegítse, egyébként meg teljesen üresnek bizonyult. Volt neki egyfajta megérzése, de igazából ez is csak akkor jött elő, ha Shinichinek erre volt szüksége. Oké, hogy a manga több, mint 20 éves, de könyörgöm, Murano szerepénél még egy zs kategóriás, feneket-mellet ki hősnőnek is nagyobb meg több szerepe szokott lenni. -.-"" Így aztán nekem a szerelmi szál nem adott az ég egy adta világon semmit, mert ennek következtében Shinichiék kapcsolata is pont olyan üres, mint szegény Murano feje. 

A seiyuuk remekeltek, annak ellenére, hogy Muranoval végig hadilábon álltam, HanaKana kiválóan elkapta, Zakkinak nagyon jól áll ez a fajta hangszín, amit itt hozott, és valami csodálatosan vissza tudta adni Shinichi összes hangulatát, de a legjobb talán Hirano Aya Migije. Bevallom, nekünk olyan nagy közös múltunk nincs, hogy nagyon viszonyítani tudjak más szerepihez, de itt remekelt. A zenék tetszettek, nekem még az opening is bejövős volt, de az ending az igazi kedvenc. 

Végül is, leszámítva Muranot teljesen korrektnek találtam a maga műfaján belül, szóval 8/10-re értékelem. Ha Muranot és a románcot nem ennyire bárgyúra és teljesen idiótára írják meg, lehet elgondolkodtam volna a 9-esen is.

Shigatsu wa Kimi no Uso

Nehéz helyzetben vagyok ezzel a sorival, mert van, ami nagyon tetszett benne és van, amitől falhoz mentem. Ami tetszett az a zenei vonal, nem vagyok komolyzenei szakértő, de ha alkalom adódik szívesen hallgatok klasszikusokat is, és ebben a sorozatban csodálatos melódiák csendültek fel, tényleg öröm volt hallgatni a remek előadásokat. Így a zenészsorsok is, szerintem kiválóan átadták a zenészek érzelemvilágát, a zenei fejlődést, azt, hogyan lesz az emberből igazi művész, a belső monológok, a motivációk, minden, minden átélhető, átérezhető volt. Csodálatos volt a grafika, régen láttam ennyire lenyűgöző látványvilágot, amit itt bemutattak, a seiyuuk pedig szokás szerint fantasztikusan teljesítettk, különösen is Hanae Natsuki, de Ohsaka Ryota is hozta a tőle megszokott, magas minőséget. Voltak nagyon aranyos pillanatok, mókás szituációk és kifejezetten szerethető karakterek, mondjuk nekem főleg Watari tetszett, rajta kívül Emi, Aiza, illetve Kousei édesanyjának a barátnője állt közel hozzám, de végül is a főbb szereplők is a helyükön voltak, az, hogy pont nem őket kedveltem a legjobban egyéni szocprobléma, nem maradtam így sem kedvencek nélkül. Eddig a jó fele. 

És most jöjjön a rossz. Egyrészt a szerelmi szálak, amik nem voltak semmik, rossz melodráma volt a románc része számomra. Én téged szeretlek, de te mást szeretsz, de mégsem szeretlek, de nem úgy szeretlek, de mégis úgy szeretlek, de elmondom, de nem mondom, de tsundere vagyok és inkább sípcsonton rúglak, és ismételtük ugyanazokat a köröket a végtelenségig, és soha nem lehetett rájuk pontot tenni, mert mindig újra és újra előjöttek, hogy ki kinek a kije. Annyira kizökkentett egy-egy ilyen örök körforgás, hogy nekem a nagy dráma sem jött át a végére, mert a felénél halálosan beleuntam ebbe a végtelenített szappanoperába és ha nem lett volna a zenei része, akkor ez lett volna az életemben a Nagi no Asukara 2, így azonban megmenekült a dobástól. Persze, a 14 évesek, azok így viselkednek, még hihető is, de miért nem lehetett érettebb szereplőket, akár főiskolásokat is elővenni, akik nem kavarnak össze meg vissza jó esetben és kihagyni ezeket a részeket?  Másrészt ez a örökösen visszajön, és soha nincs lezárva körforgás nem csak a szerelemre volt igaz, hanem sok minden másra is. Amikor azt hitted, megvagyunk valamivel, le van zárva, újra előjött, mintha az előző két rész nem is lett volna, ugyanonnan indultunk. Ez is halálosan fárasztani kezdett a második felében. A harmadik maga Kaori, de erről most részletesen nem írnék, mert minden spoiler lenne, a lényeg, hogy volt, amiben egyáltalán nem értettem vele egyet, vagy nem így kellett volna megírni, de hát akkor hova lett volna a nagybetű Dráma. ._."

Szóval mindent összevetve, mert jófej vagyok kap egy vérszegény 7/10-et, de azt hiszem, most jó ideig feltöltötte a mindenféle dráma készleteim és nem fogok még egy hasonlónak a közelébe sem menni.