Nyári szezon végszámadás

Binan Koukou Chikyuu Bouei-bu LOVE!LOVE!

Szörnyen elfogult vagyok a cuccal, szóval a véleményem is ilyen elfogult lesz. 

Másfél éve, mikor elkezdődött ez az egész Bouei-bu őrület, akkor nem számítottam rá, hogy ennyit kapok tőle, mint amit végül kaptam. Nevetést, gondolkodást, komolyságot és gaységet, Shirai Yusukét meg a Batonamát, így mikor Takamatsu - sensei utalt rá, hogy nem zárkózik el a második évadtól, szárnyakat kaptam. Örülök, hogy a kedvenc rendezőm egy szavatartó ember. 

A második évadban szerintem érezhetően törekedett rá a rendező úr, hogy megtartsa a Bouei-bu jellemző jegyeit, de kicsit más is legyen, mint az első évad. Amit ebből sajnálok, hogy kevesebb volt a srácok közötti random és nagyon szórakoztató párbeszéd, ami az első évad egyik sava-borsa volt. Ami viszont tetszett, hogy ismét egy többrétegű komédiát kaptunk, amit nyakon öntött egy egy kevés, női szemmel kellemesnek tűnő látvánnyal. Elég sok olyan témát érintett megint a sorozat egyáltalán nem szájbarágós módon, amiről fontos lenne beszélni. Eleve ott a féltékenység témája, de a magány, az elhidegülés, a szülőktől való eltávolodás, és még számtalan egyéb, az ember életét megnyomorító jelenség került górcső alá ebben az évadban is. A like ötletért kifejezetten pacsi, nem semmi odamondás a kedvelésőrült internetes társadalomnak - köztük magamnak is. 

Szerettem, hogy ebben az évadban a Yumoto és Gora közötti kötelék nagyobb szerepet kapott, hogy kaptunk IoRyuu múltidézést, és hogy az ikrek végül szerintem nagyon kedvelhetőek , és meglepően emberiek lettek. Számomra teljesen érthetőek voltak a tetteik és jól levezethetőek a gyerekkorukból. Nem helyesek, de egyenes következmények. És szerettem a Védelmező klubot, hiszen néha kötekednek egymássál, néha a szemüket forgatják Yumoto miatt, néha meg menekülnek előle, de igazi családdá váltak a két évad alatt. És hadd mondjam el, hogy szeretem a Boueibu fandomot. Mintha Takamatsu - sensei szeretet élménye járná át, mert kicsike, de békés, és nyugodt, ahova jó visszajárni. Szeretek közéjük tartozni. 

Őszinte leszek, hiányozni fognak a mágikus fiam. Volt ebben az évadban egy rész, ami szerintem is jóval gyengébb lett, mint a Boueibu színvonala, de ezt leszámítva ugyanúgy élveztem. Kicsit más hangulattal, kicsit más hangsúlyokkal, de a lényege megmaradt. Ha egy harmadik évadot már nem is, de remélem a jó eladások miatt legalább egy lezáró filmet kapunk, hiszen a harmadikosok ballagása még előttünk van. Tudom, hogy valószínűleg a fentiek miatt túlértékelem, de 9/10

Battery

Basszus,  kezdjük a végével, mert nem értem, miért ezt a véget adták neki. Mivel nem olvastam a regényt, csak az élőszereplős film vonalán tudok haladni. Azért azon, mert az anime története közelebb állt ehhez, mint a jóval bővebb és más irányokba kalandozó sorozathoz. Ugyanis a film vége kereken lezárt,  de fogalmam sincs, hogy az mennyire regényhű. 

Seiha, mielőtt a betegsége miatt súlyos állapotban kórházba kerül, a kitartása és a baseball iránti szeretete révén végül híd lett Takumi és az anyja között. Az egy kerek vég volt, hiszen Takumi megtalálta a baseballban azt, amit mindig is keresett, Gou és Takumi megtalálta a közös hangot, és közösen leküzdötték Takumi - hadd fogalmazzak így - yipsét, Kadowaki is megkapta a játékot, amit mindig várt, Takumi édesanyja pedig levetkőzte az elutasítását és teljes szívéből a fiának drukkolt. Bár ehhez az is kellett, hogy az egész filmet átszője Takumi édesanyjának a baseballhoz való hozzáállása, amivel itt megint nem sokat kezdtek az első részek kivételével.

Azt tudom, hogy a regény egyfajta alapmű. A Daiya no Ace mangakáját is ez ihlette meg például annak idején, és a seiyuuk is többször utaltak rá, hogy ez fiatal srác korukban egy nagyon meghatározó olvasmányuk volt. Azért lett volna jó olvasni, mert akkor legalább kaptam volna egy képet róla, hogy annak mi lett a vége, mert én nem tartom elképzelhetetlennek, hogy nem teljesen dolgozták fel az animében és nem a szerző hibája ez a befejezés. 

Igazából a három feldolgozás közül nekem ez tetszett a legjobban. Nagyon hangulatos volt, a nyitó és záródalok hihetetlenül kellemesek, a seiyuuk fantasztikus munkát végeztek, de közülük is nagyon tetszett Kimura Ryohei Shunja, és igazából nekem még ez a játszunk baseballt, de közben inkább lelkizünk felállás is tetszett. A baráti kapcsolatok is jók voltak, különösen a Gou mögött álló trió. Gou és Seiha voltak a kedvenceim itt is, és nagyon aranyosnak találtam, hogy milyen őszintén megszerették egymást. Pont ezért nincs szívem nagyon lepontozni, de nagyon fel sem akarom, főleg annak fényében, hogy van itt nekünk egy DAYS-ünk is, ami érzelmes és lelkizős sportsorozatként sokkal jobban elnyerte a tetszésemet. Nagyon nehéz szülés volt ám, mire kiagyaltam, de végül úgy döntöttem, hogy jó szívű leszek és megadom a 7/10-et,

Cheer Boys!!

A következő sorozatok mindegyikére el tudom mondani, amit a Batteryvel kapcsolatban mondtam, hogy nehezen tudtam eldönteni, hányadán is állunk egymással. A sorozat témája, a szurkolófiúk, nagyon egyedi volt, egyetemi környezetben, valós alapokon nyugodva, ráadásul jól ki is aknázta ezt. Tehát valóban arról szólt, amit megígért kezdetben, mégpedig arról, hogy egy csak férfiakból álló pompom csapat hogy kezd bele a közös munkába, hogy győzik le a saját hibáikat, gyengeségeiket, félelmeiket, a  csapaton belüli feszültségeket, és a külvilág előítéleteit. Frissítő volt benne, hogy a fiúk reális karakterek lettek, és bár sokan voltak, de mindenféle egyéniség helyett kapott, pont ahogy egy rendes csapatban is. És pont ezért voltak súrlódások, hiszen ennyi különböző egyéniséget ennyi különböző ambícióval összehangolni nehéz feladat. Láttuk, hogy tanulják meg a szurkolás művészetét, a kemény edzéseket, és a magánéletükbe is bepillantást nyerhettük. A családi helyzetük, a problémáik mind életszerűek voltak. Szóval ezt a részét nagyon is jól teljesítette. Sakut külön kiemelném, a kis gay pink balerina  imádnivalóan édes volt, Mizoguchi meg a Rei-chan féle dork, amit eszméletlenül szeretek. 

Másrészről valami mégsem klappolt vele. Nem tudom megmagyarázni, de annyira nem éreztem egyben. Ott volt Haru és Kazu barátsága. Igaz barátság volt, ami egyértelműen nem több, mint tesóság, főleg, hogy Haru életében feltűnt a nagybetűs nő is - egy ideig xD, támogatták egymást, részt vettek egymás életében, tényleg olyan férfibarátság, amin általában könnyekig hatódok, itt valahogy mégsem sikerült. Pedig Haru fejlődőképes főhős volt, aki nem ült a babérjain, Kazu fejlődőképes csapatkapitány volt, aki tényleg összetartotta a csapatot, és együtt mégsem funkcionáltak számomra. Aztán, ha már a csapat, nézzük őket. Jó volt a fejlődési ív, amit produkáltak, értettem a közös útjukat, mégsem volt meg az érzés. Ez hiányzott a legjobban belőle, a szív, a hangulat és valami kis apróság, amitől több lesz, mint pusztán jó.

Igazából ha végiggondolom, akkor megérdemli a 7 pontot, de közben meg szomorú vagyok, hogy egy ilyen jó alapokon álló sorozatból valahogy mégis kimaradt valami, ami igazán szerethetővé teszi. Minden esetre Yonai Yuukinak gratula, mert nagyon jó volt élete első főszerepében, úgyhogy várom a továbbiakat. 

Tsukiuta

És ez is beáll a felemás érzéseim vannak vele kapcsolatban sorba. A sorozat folyamán több dologból, de egyértelműen kiderült, hogy a sorozatot az univerzumot ismerőknek és szeretőknek készítették, mert nem haboztak beletenni az iskolás Istennőket, vagy egyéb, normál idol élettől idegen, de a Tsukiuta univerzum részét képező jelenetet. 

Hogy ez jó volt -e? Nem tudom. Voltak részek, amik nagyon jól idézték a Drama CD-k hangulatát, de voltak, amik meg pont ezért nem. Azt tudni kell, hogy a CD-k sokkal jobban koncentrálnak az idolság és magánélet kettősére, ráadásul jó témákkal, amit itt azért messze nem aknáztak ki. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a rajongóknak akartak kedvezni, és nem egy idol sorozatot készítettek az univerzumot nem ismerőknek. A szellemvadászat például Kai történetéhez valóban kapcsolódott, és aki ismeri a háttértörténetét, annak ez semmi fennakadást nem okozott, csak éppen tökre kilógott mondjuk az idolok mindennapi életéből. 

Másrészt viszont nagyon jó volt, hogy a Tsukiuta egy olyan részét mutatta be, amit a CD-k nem. Ugyanis a CrossOvereket leszámítva a Procella és a Gravi csapatként nem kapott közös CD-t. Volt külön egy csomó csapat CD-je a Gravinak, és volt Procellának, de így közösen nem nagyon lehetett őket látni. Ugyan azt például lehetett tudni, hogy Shun hatalmas Hajime fan, de ennyire nem jött ez ki. Annyira jól megcsinálták, hogy én például teljesen meghasonlottam, mert még a csapat CD-k nagyon a Haru x Hajime és Shun x Kai párost helyezték előtérbe, mint a csapatok vezetőit és alapjait, addig itt egyértelműen a Hajime és Shun vonalra helyezték a hangsúlyt. És mint kiderült, ez legalább olyan működőképes volt. De ugyanez a "kicsikkel", mert nagyon aranyosak voltak együtt. A YouxYoru párt annyira nem bolygatták, ahogy Aratáékat sem, és az meg külön jó dolog volt, hogy a You és Yoru múltját taglaló részben a Duett CD-jük dalát használták fel. 

Aztán a dalok. Ha valamit nagyon szeretek a TsukiPro bandákban, így a Tsukiutában is, hogy jól válogatják össze a seiyuuket és jó zenéket írnak nekik. A két banda dal itt is nagyon jó lett, a záró közös is szerintem, csak kár, hogy nem lett több. Azért egy idolos animéhez kicsit több csapatdalt vártam volna. Ellenben a záródalok változatosak voltak. Nekem az ALIVE széria zeneszerzőjének, Johnnak a dala tetszett ezek közül a legjobban, amit Yorunak írt, illetve Hajime dala. A CGI meg talán az egyik legjobb volt, amit mostanában láttam. Oké, jobban szeretem rajzolva, de ha már mindenképpen muszáj CGI, akkor legyen legalább ez a szint. 

Szóval nem tudom, hogy értékeljem. Mert egyrészt olyan jó volt látni a srácokat mozogni és beszélni, Hajime pedig még mindig a legjobb, és imádom, ahogy Tori-san játssza. Shunt is nagyon megszerettem, a CD-n nekem annyira nem jött át, mekkora egyéniség. Másrészt annyi jó, idolsághoz kapcsolódó szitut hagytak ki a CD-kről, amiért fáj a szívem. Oké, sokat nem számít innen az én értékelésem, de adok neki egy bátorító 7/10-et és minden ujjam keresztben van, hogy a side bandák is kapjanak animét. Leginkább az ALIVE széria, annyira szeretném mind a SOARA-t, mind a Growth-t animálva látni.  

Servamp

Folytassuk a sort a következő nem tudom, mit kezdjek vele sorozattal. Egyrészt vannak a cuccnak érdekes és jó pontjai, kezdve azzal, hogy itt a vámpírok valóban vámpírok, akik, ha kell vagy akarnak ölnek, és ahhoz képest, hogy elvileg ez egy shoujo, eléggé sok és igényes harcjelenet van benne. 

Viszont hihetetlenül gyors volt, ha szabad így fogalmaznom. Annyira kapkodó volt az egész anime, hogy mire beleéltem volna magam egy történeti szálba, már ezer éve egy másikban voltunk és ez teljesen súlytalanná tette a szereplők nagy részét. A Drama CD-n egy nyugis tempót vettek fel, meg inkább együttcukiskodás volt az egész, ami a karakterek között interakcióra épült, ehhez képest az animében ide-oda kaptunk, feltűnnek szereplők, mintha mindig ott lettek volna, és hogy milyen kapcsolatban állnak a többiekkel, azt épp csak sietve odavetették. Nem volt idő megszeretni a karaktereket és nem alakult közöttük kötelék, hanem egyszer csak ott volt valami a semmiből. Nem az onsen fansercivicét siratom, hanem hiányoznak nekem azok az átkötő részek, amikben megszerethettem volna a főhősöket. Igazából senkiről nem tudunk semmit, csak nagyon felszínesen Sakuyát, Lichtet és Lawlesst leszámítva. Mahiru és Kuro párosa jópofa lett volna, ha akadt volna rájuk annyi idő, hogy megszeressük őket, de így csak annyi maradt meg belőlük, hogy Mahiru egy tök fura nézeteket valló srác, Kuro meg egy depis, önmarcangoló vámpír, és sorban ugyanígy, hiszen az említett három karakteren kívül mindenkit le tudnék rendezni egy mondatban. Szóval nekem ez a felszínesség nagyon a sorozat kárára ment. Ha kétszezonos lett volna, és kicsit lassabbra veszik a figurát, nem ennyire tömény, biztos, hogy sokkal jobban élvezem az egészet, mert nagyobbat ütött volna mondjuk Kuro vagy Lawless múltja. Így viszont, hogy folyamatosan történt valami és egyik szálról a másikra ugrottunk fel-és levezetés nélkül, pont azok a részek nem ütöttek, amiknek kellett volna. Szerintem Kuro és Mahiru egymáshoz való viszonya és az, ahogy Mahiru kezelte Kuro múltját, hatalmasat szólhatott volna, ha érzelmileg be vagyok vonódva a cselekménybe. De mivel nem voltam, ezért szinte steril lett az egész. És ez ugyanígy igaz, szinte mindenkire. Akármelyik Eve-Servamp párost, vagy akármelyik baráti kapcsolatot kiemelhetném.

Matsuoka Yoshitsugu hatalmasat alakított, és megint olyan szerepben, ami jócskán eltért a debütáló jófiúktól,  a többiek szokás szerint jók voltak, a grafika meg az elejétől végéig remek minőségű. 5/10

Fukigen na Mononokean

Tökéletes adaptáció lett. Ez volt az az eset megint, mikor a színek, a zenék, a hangok, a mozgás hozzátett az eredetihez, így teljesen elégedett vagyok vele. Nagyon élveztem az egész sorozatot, mert alapvetően vidám volt és hangulatos, de mellette tele volt szívmelengető pillanatokkal. Ashiya és Abeno-san tök jó párost alkottak, nagyon szerettem ebben a formátumban is kettejük összes interakcióját. Ashiya volt kettejük közül, aki szívvel és lelkesedéssel megnyert magának mindenkit, míg Abeno volt a józan ész és a racionalitás az esetek nagy többségében, de hatottak egymásra és tanultak a másiktól, ráadásul tényleg igazi baráti kapcsolat alakul közöttük. A kis szőrgombóc is tüneményes volt, aki tényleg igazi kutyahűséggel ragaszkodott Ashiyahoz, a mellékszereplők közül pedig Zenkot emelném ki, mint aki különösen is a szívemhez nőtt. Az apukája meg hatalmas arc volt, ahogy védte volna az ő kicsi lányát a férfiaktól xD 

Sokban hasonlít szerintem a Natsume Yuujinchouhoz, már ami a szívmelengető youkai - ember és ember - ember kapcsolatokat illeti és amit szintén nagyon szeretek. Bár annál jóval könnyedebb hangvételű, de az előforduló komolyabb pillanatok mindig gondoskodtak róla, hogy ne legyen súlytalan és mindig kapjunk valami tanulságot és jellemfejlődést is. Egy erős 8/10-et mindenképpen megérdemel és kicsit azért remélem, hogy valamikor lesz folytatása, mert még egy évadot nagyon szívesen megnéznék belőle. Ah, Kaji Yuuki és Maeno Tomoaki tökéletes páros voltak, és az op-ed kettős nagy kedvencem lett. 

Fudanshi Koukou Seikatsu

Sokszor jutott eszembe a sorozat alatt, hogy pont azokat a dolgokat sarkítja ki, amit a BL rajongók egy része  fájlal a  BL kapcsán, vagy amibe gyakran bele is esünk,  így mint görbetükör a fujoshiknak és fudanshiknak, tényleg zseniális. Ezzel együtt szomorú, hogy azért, amik miatt mi találva éreztük magunkat, az LGBT közösség meg pont nem szerette. Mert ez megint csak arra mutat rá, hogy a BL műfaj is nehezen változik és mi is nehezen változunk vele. Másrészről viszont annyi ismerős helyzetet hoz, amit én is átéltem karrierem során. xD Istenem például a Drama CD-s részt. Bár ezt kicsit megváltoztatták, és így is nagyot ütött, Waccha BL és seme munkásságát tekintve, de a manga változatban teljesen magamat láttam Gucchi reakcióiban. 

Viszont hiába a zseniális humor és Waccha telitalálat választása Gucchi szerepére, a grafika rémesen igénytelen volt. És annyira sajnálom, mert sokkal nagyobbat szólt volna az egész, ha normális grafikát adnak neki. 6/10

91 Days

A szezon egyik nagy meglepetése lett nekem. Nem sok maffiás sorozatot és filmet láttam életem során, így egy újszülöttnek minden vicc új alapon, de teljesen rabul ejtett. A hangulata remek lett, teljesen idézte a századelőt. A zenék, az épületek és a divat már adott neki egyfajta alaphangulatot, amit végig sikerült megtartani. Megmondom őszintén, hogy a karaktereket is megkedveltem. Az elején azt mondtam, hogy szeretném, ha nem a jó és a gonosz harca lenne, hanem kicsit árnyaltabb, ami végül is többé-kevésbé bejött. Nem mondom, hogy nem bírtam volna még egy kis jellemárnyalást, főleg Nero részéről, de végül így is elégedett voltam. Nagyon tetszett, hogy a sorozat maga is többször levonta a tanulságot, miszerint az öncélú gyilkosság bosszú nem feltétlenül a jó út, mert kiüresít, és végül minden a semmiért lesz.  

A karakterek közül nekem egyértelműen Corteo lett a kedvencem.  Ő egyébként szerintem fantasztikus utat járt be. Először úgy tűnt, nem lesz több szerepe, mint a hűséges csatlós, de végül egészen más kanyarokat vett a sorsa, még ha a végén a barátjáért mindent oda is adott. A kapcsolata Angeloval pedig a legnagyobb érzelmi töletet adta számomra, mert a feltétlen, testvéri szereteten kívül azért bőven jutott másféle érzelmeknek, olykor egészen sötéteknek is hely benne. Az Angelo - Nero kapcsolat ehhez képest nekem sokkal fakóbb lett, de azt sem nevezném rossznak.  Ha pedig már Angelo, szerettem benne az éles eszét nagyon, és a rengeteg érzelmi feszültséget, ami benne összpontosult. Hiszen egyrészt érthető, hogy bosszút, akar, szerintem a legtöbb néző az első rész után úgy érezte, jogos Angelo dühe, de másrészt a végére nem maradt semmi neki emiatt.

A végére pedig kaptunk egy nagyon nyitott befejezést, hiszen a sorozat nem fogalmazta meg egyértleműen, mi lett  a karakterekkel, így mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Én szeretném úgy értelemzni, hogy Angelo ott a tengerparton lelt békére, és csatlakozhatott a szeretteihez. Azok után, ami Corteoval történt, egyszerűen nem hiszem, hogy újra tudná kezdeni, maga mögött hagyva mindet. A saját véleményem szerint sokkal nagyobb kegyetlenség lett volna életben hagyni, hiszen teljesen kirült és nem maradt semmije. Nerot pedig a maffia vadászta le. Így kap nekem a tengerparti lábnyomok jelenet értelmet, hiszen mind a két főhős élete a semmibe vész, csak Neroé kicsit később, de mindketten a sorsukkal megbékélve léptek ki. Mindent összevetve nekem ez ér egy erős 9/10-et.

Amanchu

Ez a sorozat  volt a szezon másik meglepetése. Hangulatos és végtelenül szerethető darab, amit élmény volt végignézni. Pikari és Teko bontakozó kapcsolata az egész mű alapja volt, és gyönyörűen mutatta be egy erős szeretet kialakulását, illetve azt, hogyan hatottak egymásra. Nagyon szerettem Teko finom változását, ahogy megszerette maga körül a világot és kilépett önmaga árnyékából. És Pikari életrevaló vidám természetét, amivel a leginkább segítette Teko útját. Oké, a chibi fejei az elején eléggé zavartak, de a végére vagy megszoktam vagy tényleg kevesebbet használták, nem tudom, viszont el tudtam tőle tekinteni. 

Akit kiemelnék, az a tanárnő alakja. Egyszerűen zseniálisnak tartottam. Végre egy tanár karakter, aki kellően fiatalos és lendületes, ért a diákok nyelvén, de a tanáruk marad, és tényleg tanítja őket, nem csak a tananyagra, hanem az életre is. Nagyon - nagyon kedveltem Katori - sensei személyiségét magát is, és azt is, ahogy ott volt a gyerekek életében. 

Az openinget nem tudtam megunni 12 hét alatt sem, hála a fülbemászó dallamvilágnak és Sakamot Maaya kiváló előadásának, és a grafika elképesztő volt. Nem is tudom, láttam -e már ilyen szép női karaktert, mint amilyen Teko volt. És úgy örülök, hogy nem csak a külseje, hanem a személyisége is végtelenül tüneményes és szerethető volt. Kayano Ai-nak meg hatalmas pacsi, mert tökéletesen áthozta Teko jellemét. A történet inkább lelki szinten zajlott, viszont a búvárkodás nem csak alibinek volt benne a sorozatban. Nem egy gyors sodrású, de egy kellemes tempójú finom utazás az óceánok és az emberi lelkek világában. Nekem ez egy erős 8/10-et megér.

D.Gray-man Hallow

Ez volt az egyetlen olyan sorozat a szezonban, aminek bizonyos részein bőgtem, mint az ócsiszamár. Az Alma Karma arc teljesen kinyírt érzelmi szempontból. Kanda és Alma közös története szerintem az általam látott animék top 10-es tragédiájában nagyon előkelő helyet foglalna el. Gyönyörű volt, szívszorító, és közben rettenetes, gyötrelmes és fájdalmas. De a többi része is teljesen korrekt volt. Az elején kicsit kapkodónak érzetem, de aztán annyira beszippantott az egész megint, hogy el is felejtettem minden aggályom. 

A seiyuu csere kiváló volt. Ayu tökéletes volt Allan szerepére, Takuchan fantasztikus Kanda lett, és Asari Ryuta Almája elképesztő. Egyedül Miranda volt szerintem balszerencsés választás, a hölgy valahogy nem volt ura a helyzetnek. A grafika nem volt mindig a legszebb, de kit érdekel, ha cserébe ezt a történetet kaptuk. Nekem a D. Gray-Man mindig is inkább az érzelmekről szólt, és soha nem klasszikus shounenként a bunyóról, így megint azt kaptam, amit ebben a szériában szeretek. Szóval egy nagyon erős 8/10.

Handa-kun

Fertelmes volt. Komolyan. Szánalmas még vígjátéknak is, de egy Barakamon előzménysztorinak meg maga a pusztulat. Ott van Handa-kun, aki nem veszi észre, hogy mindenki rajong érte. Persze, hogy nem veszi észre, mert folyamatosan olyan szituációba kerül, hogy azt hiszi, ki nem állhatják. Handa egy emeletes balek. Kawafuji, az egyetlen, akit igazán barátjának tart, a háta mögött a kínján röhög és van, hogy ő maga idézi elő azt a szitut, amiben Handa szénné ég saját maga előtt. Minek nekem ellenség, ha van barátom, Az osztálytársainak a nagy része meg elmebeteg, kezdve azzal a stalker csajjal, aki egy nyamvadt radír miatt áll rá szerencsétlen főhősünkre, sőt még az öngyilkossággal is megpróbálkozik, mikor azt hiszi Handa barátnőre tett szert. Tök normális nem? De ott van a három díszlovag, akik valami lázálomban Handa slepjánek képzelik magukat, viszont ezt el nem mondanák Handának. Egyedül Yuuki - kun volt valamennyire normális az egész bagázsban, aki körülbelül látta Handa milyen helyzetben van, de sokat tenni nem tudott ellene. 

A lényeg, hogy unszimpatikus szereplők, idióta poénok, semmi hangulat, egyáltalán nem mérhető a Barakamonhoz, de még egy iskolai vígjáték szintjét sem súrolja. Ha azt akarom nézni, ahogy egy egész iskolaközösség tol ki egy szerencsétlen, befelé forduló és depire hajlamos tinivel, akkor előveszem a nagybetűs életet. Szánalom a tizediken. Egyetlen mentsége Shirai Yusuke viszonylag sok szerepeltetése, ami talán kicsit előremozdítja a karrierjét. Miatta a 2/10-et megkapja ez borzalom. Utoljára ennyire irritáló, vígjátéknak eladni próbált borzalom, amiben lelkibeteg emberek nyomorították meg egymás életét viccesnek meg cukinak szánva talán az Okami Shoujo to Kuro Ouji volt. Az összes karakter Yuukit leszámítva zártosztályra való és hosszas kezelésre lenne szükségük. 

Orange

Ennek az értékelésével még várnék egy kicsit. A mangát ugye olvastam, az anime is viszonylag jó feldolgozás volt, bár számomra Naho ebben a formátumban sokkal idegesítőbb volt, mint a mangában. Annak örülök, hogy nagyjából megtartották a manga hangulatát, és minden ellenére azért ott volt az az életöröm, ami a mangában is. Viszont Suwa szála annyira megviselt animálva, hogy ha most értékelném, még mindig puszta indulatból tenném. Szerintem a film fog dönteni arról, mit fogok gondolni errő a szériáról. Ha a film Suwanak megadja a megérdemelt happy endjét, akár Naho, akár egy másik lány mellett, akkor megnyugszom, de ha csak azért készül el, hogy Suwa még többet szenvedjen és mosolyogva asszisztáljon ahhoz, hogy az orra elől lopják el a boldogságot, lehúzom, mint az állat. xD 

Amaama to Inazuma

Nehéz helyzetben vagyok ezzel a sorozattal is értékelés szempontjából. Mert, amit én vártam, az egy Usagi Drop féle gyereknevelős slice of life némi főzéssel, ehelyett kaptam egy Shokugeki no Somat babakiadásban némi gyerekneveléssel. Nyilván erre a sorozat harmadik részénél rájöttem, de így is megmaradt végig ez a csalódásérzés. Sokkal több gyereknevelős pillanatra számítottam, és sokkal több családi életre. Az apa-lánya páros éppúgy jó téma lett volna, mint Kotori kapcsolata az anyjával. Ugyan sok szót nem ejtettek róla, de számomra világosan kiderült, hogy Kotori egy nagyon magányos kislány, ezért is lett olyan értékes a tanárával töltött idő, családi körben. Az apa-lánya páros esetében pedig olyan jó lett volna többet látni abból, hogy hogyan éltek, míg élt az édesanya, és utána hogy szervezik meg az életüket. Azokat a részeket élveztem a legjobban, amikben nuku főzés volt és Tsumugi egy óvodás kislány módjára viselkedett. És sajnos ebből volt kevesebb. Volt két érdekes mellékszereplőnk is, és egyikről sem sikerült szinte semmit megtudni. Aminek örülök, hogy egyelőre kihagyták belőle teljesen a tanár - diák románcot, és bár Kotori érezhetően kicsit beleszédült a tanárába, de az egyáltalán nem szentelt ilyen figyelmet a lánynak. Nekem van egyébként is egy olyan sanda gyanúm, hogy Kotori inkább a törődő apába szeretett bele, mintsem a férfibe, és Kousei mellé társnak és Tsumugi mellé anyának is sokkal jobban illene egy felnőtt nő, semmint egy ilyen naiv kislány. 

Nem mondom, hogy tűrhetetlenül rossz sorozat, sőt, biztos sokan nagyon bájosnak fogják találni, de én mikor éppen a konyhában voltak, unatkoztam rajta. És mivel minden rész fele legalább ott zajlott, hát na, ki lehet számolni. Adok neki egy 6/10-et, de ha esetleg valaha folytatnák, nem biztos, hogy még egyszer beneveznék rá. 

Tales of Zestiria the X

Tök jól indult. És nagyon jó volt 11 részen keresztül. Írtam már róla itt is. Voltak változtatások, de azok nagy része jó volt. Volt, amit kihagytak, de kaptunk helyette mást. Aztán jött az utolsó rész, amit feláldozott az ufo a pénz oltárán. Spoiler előfordulhat. Nehéz objektívnek maradnom, mikor  a szezonzárás olyan lett, amilyen. Ha azt nem nézem, akkor végig 8 pontot szántam az adaptációnak, mert gyönyörű lett a grafika, és én tényleg szerettem a módosításokat. De az utolsó rész annyira kínosan rosszul lett megírva, hogy még akkor is kibökte volna a szemem, ha nem tudom, mi van itt a játékban. És nem, nem a shiper énem szól, mert  a SorAli jelenettel nem volt semmi baj szerintem. Ha azt valaki romantikusnak látta, az szíve joga, de szerintem semmi romantikus nem volt benne, főleg, hogy a három Szeráf végig tartotta a gyertyát. Az, hogy Alisha meglátta a Szeráfokat, gyönyörű pillanat volt egyébként, és megérdemelte azt a pillanatot. De rossz helyen volt, egyszerűen annyira érződött, hogy ennek nem itt lenne a helye. Ezt vagy korábban kellett volna, a háború előtt, vagy később, ahogy a játékban van. És nem is ez volt a legrosszabb, hanem, hogy kivágták, mikor Sorey elveszíti a képességét, hogy lássa a Szeráfokat. Egyérszt mert ez nagyon fontos lett volna a SorMik páros életében. Másrészt, mert Rose történetszála végig ezen alapult volna. Fogalmam sincs az ufo mit akar ezzel kezdeni a második évadba. És most bevallom őszintén megrémültem, hogy a pénz miatt feláldozzák a SorMik rajongókat. Persze a racionális énem reméli, hogy nem, mert a legtöbb pénzt nekik a SorMik páros hozta, és ez az évad nagy része  is róluk szólt, szóval ez az utolsó rész csak az Alisha fanoknak volt egy kis kárpótlás, másrészt viszont  teljesen el is bizonytalanított.

Szomorú lennék, ha átvernének minket, két okból is. Egyrészt, mert az ufo ezzel azt bizonyítaná, hogy még mindig nincs szavuk azoknak szerintük, akik végig támogatták őket és a SorMik párost, és bolondot csinálnának belőlük. Másrészt mert ők csinálják a Touken Ranbu feldolgozást. Márpedig a Touken Ranbuban nem kerülhetik ki sem a brománcot, sem az intimebb légkört a férfiak között. Leginkább azért, mert a fujoshik tömegével imádják a játékot és mindenki által elfogadott párosok vannak benne. Viszont, ha a Zestivel megtennék a pénz miatt, akkor ezek minden galádságra képesek.  Meglátjuk, mit hoz a második évad. 7/10.

Shokugeki no Souma

Akárcsak az előző évad, ez is szuper lett. Kicsit sajnálom, hogy végül csak egy évados lett, mert még elnézegettem volna. Soma továbbra is epic, Megumi még mindig tüneményes, az Aldini tesók fetrengenek a brotherly love-ban, és a többiek is hozták a formájukat. Izgalmas főzőpárbajok, látványos kajálások, fejlődő szereplők, magas minőség. Nem tudok belekötni semmibe, shounen műfajban még mindig kiemelkedően jó, szóval ahogy az előző évad, úgy ez is megkapja tőlem a 8/10-et. 

New Game 

Újnak jött be szezon közepén ez a kis szösszenet, ami a videojáték készítők dolgos mindennapjaiba enged bepillantást. Főhősnőnk Suzukaze Aoba 18 éves, frissen elballagott diák, aki kortársaival ellentétben nem tanul tovább, hanem rögtön munkába áll a Eaglejump nevű játékfejlesztő cégnél. Még egészen fiatal korában ragadta magával a játékok világa, mikor elkezdett játszani a Fairy Storys című játékkal. Legnagyobb meglepetésére annak a csoportnak a tagja lesz, amely ennek a játéknak a harmadik részét készíti és már az első napon találkozhat a példaképével, Yagami Kouval, aki a közvetlen főnöke lesz. 

Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám, hogy aranyos volt. Cuki lányok cuki dolgokat csinálnak iskolai környezet helyett munkahelyen sorozat, némi, alig észrevehető félreérthető vonzódással a lányok között, de pont ezért is élveztem nézni. Talán már mondtam párszor, hogy nekem nagyon hiányoznak az igényes BL művek mellett az igényes yurik is, szóval egy ilyen New Game vagy Amanchu! féle sorozatot  már csak azért is jó nézni, mert ha akarnám, akkor akár többet is beleképzelhetnék a kapcsolatukba. Akárcsak a BL shipek esetén, itt is nagyon törekedtek rá a készítők, hogy nyitva hagyják az utat a nagy fantáziával megáldott nézők előtt. Egyébiránt vérbeli slice of life alkotás és az mindenképpen plusz pont, hogy érintette egy pályakezdő reális problémáit. Az első nap annyira tipikus volt, mintha megint átéltem volna azt a kissé bizonytalan toporgást, hogy új emberek, új feladatok és mihez is kezdjek. Persze túlzásba nem vitte a szakma trükkjeinek bemutatását, de azért egy kevés érdekességet szolgáltatott a játékfejlesztőkről. 

Szóval, ha valaki éppen valami bájos relax sorozatot keresne aranyos és változatos személyiségű lányokkal, annak nyugodt szívvel ajánlanám, hogy nézze meg, mert nem fog csalódni benne. 7/10.

És akkor nézzük a tavaszról maradt sorozatokat.

Re:ZERO -Kara Hajimeru Isekai Seikatsu-

Őszinte leszek, hype ide, meg moe oda, én imádtam nézni ezt a sorozatot. Akkoriban, mikor elindult írtam, hogy igazából Takahashi Rie meg Kobayashi Yuuskue miatt kezdek bele, de már kicsit untam a másvilág témákat, mégis örülök, hogy adtam egy esélyt az első résznek, mert megvett kilóra ezalatt a hat hónap alatt. Leginkább a karakterekkel. És vitán  felül Subaru volt közülük a legtöbb töprengésre okot adó személy. Nagyon szerettem, hogy a fiú nem volt egyik, animékben rendszeresen feltűnő véglet sem. Halálom, ha egy szereplő bekerül egy olyan szituációba, amiről tudjuk, hogy ép ésszel elviselhetetlen lenne, de ő mindent áll a mentális károsodás legkisebb jele nélkül, csak mert ő a főhős. Amellett, hogy roppant életszerűtlennek tartom, teljesen el tudja venni a sorozat izgalmát, hiszen öt rész után már úgyis tudjuk, hogy megoldja. De azt sem szeretem, ha a főhős beleragad a helyzetébe, és a sorozatot végigbőgi, hogy milyen rossz neki. Szerencsére Subaru számomra pont az arany középút volt. Megmutatta, hogy egy ilyen helyzetben az idegösszeomlás, a hülyeségek egymásra halmozása, a szeretteink megbántása, főleg, ha az ember egy hormontúltengéses, rosszul szocializált érzékeny tini teljesen várható és mélyen emberi. Viszont azt is, hogy ebből ki lehet jönni akaraterővel és a környezete támogatásával. És, hogy az is természetes ilyen helyzetben, hogy az ember hülye védekező mechanizmusokat épít be az életébe, hogy a lehető legépebben élje túl: legyen az viselkedés, ami Subaru esetében az állandó jókedv és tettrekészség, egy jellemző mozdulat, ami Subarunál a tetrális karlengetésekben jelentkezett, vagy egy érzelem, amihez menekülni tud, ez pedig az Emilia iránt érzett szerelem. Ami most még ugyan szerintem nagyon kezdetleges, hiszen alig ismerik egymást Emiliával úgy igazán, de van esély rá, hogy ebből egy igazán mély, őszinte érzés alakuljon ki. Ahogy arra is, hogy szép lassan megszelídüljön egy igazi szeretetben, a szerelem pedig máshoz fogja fűzni. Ez volt az a pontja, amit a leginkább méltányoltam az egész sorozatnak. 

De ott van a két cselédlány, közülük is kiemelve Remet. A lányka először akár egy klisés fanservice elemnek is tűnhetett, de egy elképesztő jellemfejlődésen ment keresztül. A részek alatt egyre jobban megszerettem, mert nagyszívű, kedves, hűséges, tele szeretettel, de közben mégis erős, és kíméletlen, ha kell. Fantasztikus társa volt Subarunak az utazása során, és leginkább neki köszönhető szerintem, hogy Subaru egy ponton nem veszítette el a józan eszét. A 18. részben nem történt semmi, csak Rem és Subaru beszélgettek végig, nekem mégis az volt a sorozat egyik hatalmas csúcspontja. Megható és lenyűgöző, és kicsit keserédes. Ráadásul nekem Emilia is szívemhez nőtt, hiába tudtunk meg róla viszonylag keveset a részek során. 

A világ igazi fantasyhoz méltó volt, tele szellemekkel, bérgyilkosokkal, varázslattal, boszorkányokkal, sárkányokkal és démonokkal, voltak pörgős harcok, szép volt az egész kivitelezése. Biztos van gyenge pontja a sorozatnak, és ami nekem tetszett Subaruban, az meg mást halálra idegesített, ennek ellenére engem annyira elszórakoztatott, hogy simán megadom rá a 9 pontot. Kicsit vacilláltam, hogy 8 vagy 9, de végül annyira adott minden héten valamit, amit én magamban továbbszőhettem, és annyira repültek a részek, miközben néztem, hogy szerintem megérdemli.

Még egy apróság. Matsuoka Yoshitsugu. Itt is. Sok szerepét hallottam már, de ilyen őrült fazonnak még nem, ehhez képest a Servampos őrült szinte kezesbárány volt. Imádtam. És végre talán most már mindenki hallja, hogy nem egy puhapöcs - bocsi Tsugu - háremhős csupán, hanem egy zseniálisan tehetséges hangszínész, aki megérdemli az eddig kapott elismeréseit. 

Kyoukai no Rinne 2

Gyakorlatilag ugyanazt adta, mint az első évad, szóval, aki azt szerette, valószínűleg ezen is el fog tudni szórakozni, aki azon unatkozott, az ezen is fog. Sem a történet minősége, sem Sakura és Rinne kapcsolata, sem az animáció nem lett véleményem szerint sem jobb, sem rosszabb.

Mivel én már az előző évaddal is jól megvoltam, így ezzel is. Mondjuk azt kicsit túlzásnak érzem, hogy a Rinne ilyen futószalagon jön minden tavasszal, ha csak ezt a kissé céltalan komédia jellegét nézzük, viszont, ha azt, hogy már csak szeretném megérni, hogy Sakura és Rinne végre egyet előre lépjenek a kettejük dolgában, lehet nem is akkora baj. xD Nagy történet továbbra sincs, csak egy-két részes rövidke sztorik, meg néhány új szereplő. Rengét és Matsugo - kunt én is nagyon bírtam. Utóbbit nem is kérdés, hogy a Rinne iránti csillapítatlan vágya és Murata Taishi miatt, Renge meg szerintem poén volt, ahogy próbált ő lenni a méltóságteljes, okos lány, de mindig sikerült olyan helyzetbe kevernie magát, amiben elveszett minden úrinősége vagy hogy fogalmazzam meg. És tök érdekes, mert annak ellenére, hogy a lány a rossz utat választotta Sabatoval, és van benne egy jó nagy adag öntömjénezés, valahogy mégis végig tökre szerettem. A két új cicával szemben inkább semleges voltam, bár Kain nagyon édes volt, hogy mennyire kivédte mindig Suzu butaságait. Viszont Matsugo - kun szőke tyúkja végig inkább idegesített, őt simán kispóroltam volna az egészből. Remélem a jövendő harmadik évadban csak mérsékelt jelenlétet tanúsít. Mondjuk az kétségtelen, hogy még mindig Jumonji itt a legnagyobb arc.

Az előző évadra 7/10-et adtam, és mivel nekem ugyanazok az érzéseim voltak végig vele kapcsolatban, így marad a 7/10. És kíváncsian várom, mit tud még egy harmadik évad nyújtani.