Nyári szezon végszámadás

Mielőtt nekiállnék az aktuálisoknak, nézzük a tavaszról maradtakat, mert bizony marad tavaszról is egy pár cím.

Arslan Senki

Hm, én kicsit meghasonlottam ezzel a sorozattal kapcsolatban és ez szinte végig jellemezte számomra Egyrészről voltak dolgok, amik nem tetszettek, vagy ha el is tudtam siklani fölötte, mikor más felhozta, akkor egyet tudtam vele érteni, mint negatívummal. Például a szereplők néhol furcsa érzelemkifejezése, vagy a történetbeli logikátlanságok. Másrészről viszont ugyanennyire élveztem, mint fantasy az egyik legjobb az elmúlt időkből, ha pedig hozzávesszük az áltörténelmi királydrámát is, az izgalmas elegyet alkot. Arról nem is beszélve, hogy voltak elképesztően borzongató jelenetei, egy-egy csatajelenet, vagy támadás olyan szinte beszippantott, hogy utána még percekig a hatása alatt voltam. 

Ugyanez igaz a karakterek nagy részére is, hiszen tudom, hogy például Arslan, mint herceg nagyon sok olyan döntést hozott, vagy nagyon sokszor mutatta olyan oldalát, ami talán nem illik egy királyi herceghez, de ha valaki bántotta, vagy kritizálta, felébredt bennem egy ösztön, hogy nem szekáljuk ezt a tüneményes babát, főleg, hogy a maga tempójában azért változik ő is. A Daryun x Narsus pár pedig nagyon a szívemhez nőtt, együtt és külön-külön is a sorozat fénypontjai lettek számomra. Hű de jó Daryunban kifejezetten tetszett, ahogy ötvöződött benne a kemény férfi, valamint az Arslant védelmező, meleg szívű hű lovag. Egyébként nagyon színes karaktergárdát vonultatott fel, ez mindenképpen erős pontja nekem, és ráadásul közöttük azért szövődtek érdekes kapcsolatok is, Arslan családi hátteréről nem is szólva. 

Két dolog zavart, de az nagyon. Az egyik maga Alfreed karaktere, akivel az utolsó pillanatig nem tudtam kibékülni, szerintem borzasztó fölösleges karaktere volt a sorozatnak, a nagyhangú, erőszakos, ki ha én nem nőszemély, aki számomra kicsit sem volt szimpatikus. Az meg hogy ráakaszkodott szerencsétlen Narsusra, megint csak teljesen légbőlkapott volt részéről, ő kitalálta, hát véghez is viszi, ha törik, ha szakad, és csak azért is, mert bebeszélte magának. Töpreng Egyáltalán nem érzem őszintének a szerelmét Narsus iránt, hiába bizonygatta annyit, így nagyon remélem, hogy soha nem fog túllépni kettejük viszonya az idegesítő kislány - elnéző mester szinten. Voltak jó pillanatai, főleg a vége felé, ám ha valahol elveszejtik, nem fájt volna érte a szívem. 

A másik az Arslan x Etoile szál. Etoile szemben Alfreeddel legalább valamennyire szeretnivaló lány volt, szóval még működhetett volna is, de miután belépett a képbe, mást se hallottam és láttam, csak hogy románc legyen így meg úgy, mintha az egész sorozat fantasyból hirtelen shoujává vált volna és nem lenne más központi eleme, csak hogy mikor jön össze Arslan meg a lányka. Ez mondjuk nem a sorozat hibája főleg, hanem a fandomé, de annyira erőszakosan próbálták sokan ezt lenyomni, hogy teljesen elvette ettől a párostól egyes személyek reakciója a kedvem.

A zenék nagyon tetszettek, mint a két opening és ending nagy kedvenc, a grafika viszont hullámzott, amit sajnálok, mert mikor szép volt, akkor az szép volt, Arakawa - sensei karakterdizájnja is nagyon tetszett nekem.  A seiyuuk csillagos ötös, Kobayashi Yuusuke az áruló herceg után a száműzött herceg szerepében is megállta a helyét, még Hosoya Yoshimasa férfias orgánuma telitalálat lett Daryunnak, akár éppen csatát vívott, akár Arslant támogatta vagy épp érte aggódott. Akinek különösen is örültem, az Toriumi Kousuke valamint Hatano Wataru, jó volt őket hallgatni. 

Pontozás, ha reálisan akarnám értékelni, akkor ez nem lenne 7 pontnál több. sőt, de mivel érzelmileg sokat adott nekem, ezért kicsit felviszem, szóval legyen 8/10. És egy második évadnak is örülnék, lenne hova folytatni a történetet, csak nem menjen át fantasyból nyálas szappanoperába, szóval magam részéről nem bánnám, ha hanyagolnánk a románc szálakat. (Ha meg Narsus valaha potencionális nőként fog nézni Alfreedre - főleg egy Daryun kalibaerű pasi mellett - ott helyben dobni fogom.)

Ore Monogatari!!

Az az igazság, hogy még egy ilyen cuki slice of life románc talán a világon sincs. Annak idején írtam, hogy olvasom a mangát és nagy reményeim vannak a sorozatban, amit szépen be is váltott, egytől -egyig, Végig egy imádnivaló darab volt, egy tüneményes szerelmi szállal és egy csodálatos barátságszállal megáldva. 

A karakterek szerethetőek, tényleg, egyetlen egy lánykával nem tudtam kibékülni, de őt leszámítva mindenki  a szívemhez nőtt. Aminek külön örülök, hogy nem csak Takeo és Rinko kapcsolata került a középpontba, hanem más szereplők is, akiknek az életébe bepillantást nyerhettünk. Takeo és Rinko barátai, Suna nővére, valamint annak udvarlója, Takeo szülei mind-mind üde színfoltjaivá váltak a sorozatnak. 

És a persze főhős hármas, hiszen végül is alapvetően róluk szólt ez a sorozat. Nagyon jó dinamikát kaptak, anélkül, hogy az egész átment volna szerelmi háromszöges melodrámába, Lett helyette egy nagyon szépen ábrázolt barátságszál. Suna és Takeo egymást támogató barátsága mindenképpen egy remek húzás volt a mangakától, Ritkán látni, hogy shoujoban a főhősnőn kívül bárki más ennyire fontos szerepet kapna a hős életében, hogy a szerelem és a barátság ugyanolyan jól megfér egymás mellett, szerintem egészen unikum volt ez a felállás. Arról nem is beszélve, hogy maga Suna karaktere is megérne egy misét, rengeteg találgatás van körülötte. 

Két nagyon erős teória tartja magát a fandomban, miszerint Suna meleg, tényleg meleg, és nem csak Takeot szereti vagy hogy teljesen aszexuális, és mind a kettő egyszerűen bámulatos húzás lenne (nyilván nem együtt, hanem vagy-vagy).

Ha meleg, azt nem is kell magyarázni, hogy egy shoujo herceg ne érdeklődjön a lányok iránt, mindenképpen merész lenne és újszerű.  Az, hogy Takeo különleges neki, egyértelmű, de ez ennél több, hogy ténylegesen a férfiakhoz vonzódik és azért nem tudja egy lány sem felkelteni a figyelmét.

De ami még érdekesebb lenne, az aszexualitás. Mert azért egy meleg ember bőrébe a heterok nagy része bele tudja képzelni magát, ismeri a vágyat, amit egy másik ember iránt érezni lehet, a szerelmet, a testi vonzalmat, De egy aszexuális? A mai napig egy nagyon kényes terület, hiszen sokan lerendezik annyival, hogy még nem találta meg az igazit, még nem talált ügyes partnert, aki kielégítené az ágyban és el sem lehet képzelni, hogy valakit nem izgat a téma. Hogy nem talál vonzónak egy szép testet, hogy nem bizseregtetik meg a formás vonalak, hogy nincsenek ilyen típusú álmai, hogy nincsenek magára szánt intim percei, szóval ez a fajta szexualitás talán még a melegségnél is nehezebben befogadható és megemészthető az átlagembernek. Márpedig létezik és iszonyatos nyomás az ilyen embereknek, hogy mindenki meg akarja győzni őket arról, hogy betegek, hogy nem normálisak, hogy baj van velük, és hogy nem lehet tartalmas életük, holott de. A mély emberi kapcsolatokat igénylik, az összetartozást igénylik, a szeretet megélik, csak testi vágy nélkül. 

Mind a két teóriában vannak lehetőségek és izgalmas lenne, hogyha ez mélyítené el Suna karakterét. A herceg, aki nem akar vagy nem tud a lányok hercege lenni. Ráadásul sokan szeretik, és a legtöbben nem fordulnának el tőle, hiszen a személyisége a szexuális oreintációjával nem változik, így az embereknek adna gondolkodnivalót, adna valami pluszt. 

A barátság szál után nézzük a románc szálat. A "Szörnyeteg", aki elnyerte a Szépség szívét, japán köntösben. Takeo különösen is egy nagyon szeretnivaló figura, ahogy Rinko is egy tüneményes hősnő, ketten együtt pedig egy totális támadás a gyanútlan néző ellen. Szeretem, hogy nincs közöttük manír, megjátszás, hazudozás, tsunderés verekedés, tagadás, szeretik egymást és ez egy nyilvánvaló dolog, amit így is kezelnek. Mint egy friss szellő, olyan a kapcsolatuk. Jó nézni, ahogy egyszerűen, szépen szeretik egymást és ez teszi a sorozatot is annyira kedvessé. A történet maga  a hétköznapiság, semmi olyasmi, ami ne esne meg bármelyik halandóval, a karakterek azok, akik izgalmassá, szerethetővé teszik a sorozatot, de azt olyan jól csinálják, hogy így lesz különlegessé a hétköznapi is. 

A seiyuuk fantasztikusak voltak. Eguchi Takuya tökéletes volt Takeo szerepére, annak ellenére, hogy az alaphangja egyáltalán nem Takeos, Shimazaki Nobunaga pedig lubickolt Sunaként. Többször el is mondta, hogy mennyire szereti a karaktert, és mennyire örül, hogy legjobb barátokat alakíthatnak az egyik ténylegesen is legjobb barátjával, ami végig érezhető is volt. Han Meguminak szintén remekül állt Rinko szerepe, ahogy a többi felbukkanó seiyuu is tudása legjavát adta. 

Egy szó, mint száz, én ezt a sorozatot több, mint szerettem, és szeretnék több ilyen románc, barátság  animét látni a szerelmi sokszög, tiniangst, dráma (vagy legalábbis annak hazudott) szenvelgés helyett. 9/10 és abszolút kedvenc. 

Kyoukai no Rinne

Ahogy észrevettem nagyon vegyes volt a sorozat megítélése, volt akinek tetszett és sokan voltak, akik unalmasnak találták. Az az igazság, hogy ez amolyan érezd sorozat szerintem, ha valakit elkapott a hangulata, megszerette  szereplőket vagy a humort, annak tetszeni fog, aki viszont átfogó, komoly történetet várt tőle, az csalódott vagy unatkozott a részek alatt. 

Mivel magam az előbbi táborba tartozom, így be kell vallanom, hogy szívesen néztem Rinne kalandjait. Nem mondom, hogy néha nem ült le, vagy nem volt jobb és rosszabb rész, azonban soha nem éreztem, hogy nem vagyok rá tovább kíváncsi, és azt hiszem, pont a karakterek voltak ebben a ludasak. Rinne egyébként is nagyon bejövős főhős a maga faarc mögött nagy érzelmek természetével, Sakura pedig tökéletes párja ezzel a, hát ez van mentalitásával. Nagyon bírtam, hogy a csaj úgy körülbelül semmin nem akadt fen két másodpercnél tovább, és rögtön tette a dolgát, ha valami új jelenséggel találkozott szembe. A mellékszereplő gárda szintén elég színes lett, bár Rinne apja és annak bandája néha kihozott a béketűrésből, a többieket szerettem. Amit pedig külön értékelek, hogy egyáltalán nem erőltették bele a drámát. Oké, Sabato egynémely húzása túlment minden határon (Kain részei alatt nagyon el akartam kenni a száját), de ezt leszámítva a sorozat soha egy percre sem vette magát komolyan, így a szereplők egyfajta jellemkomikummá léptek elő. Pedig lett volna rá lehetőség számtalan, hogy bedurvoljon a történet, mégsem élt vele Takahashi Rumiko és így  a készítők sem. Pont ezért nem haragudtam arra sem, hogy Rinne és Sakura olyan gyönyörűen el tudnak egymás mellett beszélni és e miatt a kapcsolatuk is megrekedni látszik a barátság és vonzalom fura keverékénél.

A kivitelezésen érződik, hogy nem mai manga az alapanyag, néhol olyan fapados, de legtöbbször illik a sorozat hangulatához a dizájn. Az első opening nagyon tetszett, a második zenei téren sem volt egy nagy durranás, de képileg meg pláne, tekintve, hogy szinte egy az egyben az elő op képeit másolták alá. A seiyuuk csodásak voltak, Ishikawa Kaito fantasztikusan ráérzett Rinnére, Inoue Marinának határozottan jobban áll a bájos Sakura, mint Armin, de Kimura Ryohei, Murakawa Rie, Kakihara Tetsuya és Saito Soma is pazar választás volt a fontosabb mellékszereplőknek. És hogy meglegyen a Rumiko érzet, jópár régi Rumiko seiyuut is felkértek szerepekre, így játszhatta  Rinne apját Yamaguchi Kappei, Rinne mamáját Yukino Satsuki vagy Sakura édesanyját Hirano Fumi. 

Tényleg nem az évszázad sorozata, de szórakoztatni, húsz percre tökéletes, és őszintén szólva be kell vallanom, hogy jobban élveztem, mint annak idején a Noragamit, hasonló témában. Szerencsére a készítők is szerethettek rajta dolgozni, mert bár fényes eladásai nem lettek, de bejelentették a második évadot 2016. tavaszára, amit örömmel várok. 

És akkor térjünk rá a nyárra is kicsit

Gangsta

Közel sem volt tökéletes, tudom én, hogy nem, de valahogy mégis beszippantott. Abszolút befejezetlen, sokszor vázlatos, viszont a hangulat, amit megteremtett, az atmoszféra, amihez a karakterek is hozzájárultak, a fantasztikus zene összességében megvett magának. Nagyon szeretném, ha kapna egyszer folytatást, mert számomra ez a mangában nem ütne ekkorát, úgy sokkal inkább elvesznék a hibáiban, mint így. 

Kellemes meglepetés volt, hogy a karakterek nagy része szimpatikus volt, egyedül igazából Alex-szel nem tudtam mit kezdeni. Nem magával a karakterrel, mert ő szerintem egy elég kedvelhető hősnőre sikerült, hanem a szerepével a cselekményben. Itt ütközik ki, hogy mennyire függőben maradt minden szál, de pont azelőtt lett vége, hogy igazából Alex a cselekmény részesévé vált volna, a most lement részekben nem volt több csendes szemlélődőnél, akivel néha történet valami, eszébe jutottak múltszilánkok, de még nincs helye a történetben igazán, így lógott a levegőben. Persze a többieknél is volt ilyesmi, de Alex esetében éreztem nagyon szembetűnőnek a dolgot. Ellenben ezért kárpótolt Nic és Worick, valamint a kapcsolatuk, jó volt látni, honnan hová jutottak, és még két ilyen moe oyajii nincs a világon xD 

Nic süketsége remek húzás volt, még ha néha kicsit hatásvadász is, és külön elismerésem Tsuda Kenjirounak, aki igazán élethűen adta vissza Nik egyes reakcióit. Egyszerűen bámulatos ez az ember, hogy mennyire sokoldalúan képes használni a hangját és mennyit képes játszani vele. Suwabe - san és Noto Mamiko is fantasztikusak voltak, de akit még kiemelnék az Murase Ayumu a fiatal Worickként. Amilyen kis fiatalos az alaphangja, itt teljesen hihetően adta elő a szerepet, anélkül, hogy azt éreztem volna, hogy erőlködik vele. Szóval Ayunak is emelem kalapom, örülök, hogy a fiatalka srácok mellett ilyen karakterek is megtalálják, ahol van lehetősége játszani a hangjával. 

Lehet, hogy túlértékelem, de egy gyengébb 7/10 -et megszavaztam neki, mert minden hibája ellenére én vártam az új részeket.

Ranpo Kitan

Jaj nekem, Noitamina mit tettek veled? Annyira reménykedtem, hogy ez a sorozat lesz az, ami kicsit visszahúzza az elmúlt szezonok lejtője után. Azt el kell mondanom, hogy szerintem nem volt nézhetetlenül rossz, és mivel nem ismerem Edogawa munkásságát, így el tudom képzelni, hogy az olvasóinak adott valamit, amit én nem látok. A készítők nem is erőltették meg magukat, hogy egy, az írót nem ismerő személy is megértse, de igazából még ezt sem rónám fel nekik, mert ha ez a sorozat tisztelgés akart lenni az író előtt, akkor igazából nekik mindegy volt, ki mit ért belőle. Azt sem igazán vághatom a fejükhöz, hogy mennyire elvont lett, mert igazából én szeretem az elvont értelmezéseket, a Monte Cristo grófjának japán animés feldolgozása a mai napig az egyik kedvencem, de tudnék mondani a nyugati médiából is nagyon átdolgozott feldolgozást, ami szívem csücsöke. Illetve, ahogy hallottam, maga Edogawa is szerette a kicsit földöntúli megjelenítést, szóval itt megint vissza az első ponthoz, hogy nem ismerem az írót, így nem tudom megmondani, mennyi az ő része, és mennyi a készítő gárdáé. 

Viszont pont ezért nem is élveztem annyira. A három főszereplő végig elég semleges marad, a nyomozó illetve Akechi barátjának sztorija jobban izgatott, mint hogy mi lesz a kölykökkel. xD Viszont a látványvilága az nagyon bejött, illetve ahogy egy-egy bűnestet bemutattak, ez a színházi látvány, és a szereplők, mint színészek benne,  a szürke ismeretlenek, a kissé nyomasztó színvilág, valamint a zene eltalált lett. A seiyuuk ügyeskedtek, Yamashita Daikinak különösen örültem, még ha a karaktere nem is volt a kedvencem, de azt szerettem, hogy Dai-chan egy egészen új, komolyabb hangját is megmutathatta vele. 

Én adok rá egy 5/10-et, mert tényleg "csak" annyi baj volt vele, hogy túlságosan érthetetlen lett egy, az eredeti írót nem ismerő nézőnek, ami miatt nehéz volt élvezni. 

Aoharu x Kikanjuu

Hümü...... kissé nehéz helyzetben vagyok ezzel a sorozattal. Ugyanis egy-két részt leszámítva alapvetően nagyon élveztem, talán a legjobban a szezonban, azonban az az egy-két rész pont elég volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon a hangulatomon. Amikor annyira mély kontraszt volt a túlélőjáték sötét, szinte pokoli színtere és a hétköznapok bolyhos és vidám puhasága között, teljesen kiestem a sorozat ritmusából. Értem én, hogy ez egy shounen és mint ilyen, ennek meg kell valahol mutatkozni, azonban ennyire nagy szakadékra nem számítottam. Viszont utána megint magára talált a sorozat és talált egyfajta megnyugtató középutat. 

Mindenesetre a megvalósítás csillagos ötös, a meccsek állejtősen jól néztek ki, minden a helyén volt. Leszámítva Hotaru megborulását, a karaktereket is nagyon szerettem, Hotaru tényleg jópofa hősnő volt, Mattsun és Yukki barátsága pedig a sorozat egyik legjobb része volt. Viszont van nekünk itt egy Midorink, róla most kicsit beszélnünk kell. Egy Midorink, aki életem legnagyobb megkeserítője. A srác egy szadista, sokan utálják, mert ahogy néha bánik a körülötte levőkkel, különösen is Mattsunnal az borzalom, viszont van egy kisugárzása. A hanyag eleganciája, az intelligeniája, a stílusa mind-mind annyira egyedivé teszik, hogy nem tudom teljes szívből utálni. Illetve a nyilvánvaló szadizmusa mellett van valami benne, amit nagyon jól titkol. Sokban mernék rá fogadni, hogy nem egy egybites szemétláda, vannak olyan megmozdulásai, amik miatt nem tudom ráhúzni ezt a jelzőt. Szóval ő jelen pillanatban az I hate you, but I love you kategóriában van nálam, és úgy vagyok vele, hogy nem akarlak látni se, de gyere és szeress, ami esetében inkább a gyere és kínozz. xD 

Azért külön puszi a mangakának, mert indokolatlanul szereti a BL és yuri fanservicét. Akár a fiúk kapcsolatát, legyen szó Yukki és Mattsun barátságáról, Mattsun megszállottságáról Midori iránt, vagy Fujimon szerelmes rajongásáról Midori felé, akár  Kanae és Hotaru közös részét nézem, nagyon - nagyon betalált nálam. 

A seiyuuk remekeltek, komolyan, és bár Maeno Tomoaki, Kimura Ryohei, Horie Yui és Komatsu Mikako is fantasztikus teljesítményt nyújtottak, de hadd emeljem ki Matsuoka Yoshitsugut, akinek felettébb jól állnak azok a szerepek, ahol ennyire kiélheti a hangjában rejlő hihetetlen változatosságot, illetve Okitsu Kazuyukit, aki egyszerűen annyira jól átadta Midorit és ezt a fura kettősséget benne, hogy leborulok előtte. 

Pontozás tekintetében ez egy erős 7-es, nincs szívem többet adni neki, mint annak idején a Hakkendennek. Ha nem lett volna  a közepén az az hullámzás, akkor lehet elgondolkodok a 8-on is. 

Akagami no Shirayukihime

Ismeritek azt az érzést, amikor az adaptáció kiváló, a zenék, seiyuuk telitalálatok, a két főhős alapvetően szimpatikus, és mégsem áll össze a kép? Na így jártam én ezzel a sorozattal. A mangát egy darabig olvastam, de gyorsan eljutottunk odáig, onnantól nekem is új volt az egész.  És a BONES jó munkát végzett vele, a hangulata végig megtartotta ezt a kicsit Disneys vonását, a zenék eltaláltak, a színek, az animáció mind pompás, azonban a végére annyira kiüresedett számomra. Elmagyarázom, főleg, hogy  a mangát valahogy szerettem. Igaz abban benne volt, hogy a saját tempómban olvastam és nem volt időm elmerengeni ezeken. 

Sokat hasonlították az Akatsuki no Yonához, hiszen a fantasy shoujo, a herceges/hercegnős téma, a vörös hajú főhősnő miatt adta magát a dolog. Azonban még a Yona több szempontból is kiváló volt, valódi harcos fantasy, tele volt tartalommal, addig ez gyakorlatilag egy sima slice of life romantikázás volt egy fantasy világban, és annak sem a legjobb. Semmi más szál  nem kaphatott fontos szerepet, csak a szerelmi szál és Zen meg Shirayuki kapcsolata, minden ehhez volt csak háttér. Lehetett volna egy csomó érdekes kapcsolatot felvázolni, vagy ahogy egy herceges fantasytól elvárná az ember, politika intrikák, cselszövések is kaphattak volna benne helyet, de ebből semmi nem lett, illetve ha néha fel is bukkant, akkor is csak azért, hogy a szerelmeseknek valami akadály legyen az útjukban. Az Ore Monogatarit hadd hozzam példának, ahol ugyan Takeo és Rinko aztán szerelmezett ezerrel, mégis sikerült más párokat, más kapcsolatokat is képbe hozni, úgy, hogy azok teljes értékű történeti elemmé váltak, nem csak azért szerepeltek, mert Rinko és Takeo kapcsolatában fontosak voltak. Ezt hiányoltam innen, és emiatt vált egy idő után unalmassá Zenék kapcsolata. Ízlések és ficamok, de egyszerűen nekem kellett volna ide az erős mellékszereplő gárda, akik Zen és Shirayuki nélkül is mutatnak magukból valamit és nem csak a szerelmi sztoriban van szerepük, valamint a jól kidolgozott, románctól független háttértörténet, mert így a romantikus részek is maximum átlagosan cukik lettek és semmi erejük sem volt, ellentétben például a Yona és Hak pillanatokkal. Amiből jóval kevesebb volt, de jóval többet adott, mint itt az összes. Talán egyedül Obi, akit ki tudnék emelni, mint önmagában is érdekes karaktert, illetve Zen bátyja, akiről sokkal szívesebben láttam volna történetet. Valahogy Zen kétségei és aggodalmai a hercegség miatt is a románchoz vittek közelebb és nem a karakter mélyítéséhez. 

A másik bajom Shirayuki. Nincs vele baj, egy erős, de jólelkű hősnő.... lehetne, ha nem így tálalták volna. Most jövök megint Yonával, de egyrészt Yona kapott egy elég nagyívű személyiségfejlődést, másrészt  a sárkányhercegnő valóban erős volt, helyzettől függetlenül, vagy ha elbukott, akkor tanult belőle. Ellenben Shirayukit mindig valami olyan helyzetbe sodorják, ahol ő erős lehet, soha nem nyilvánul meg gyengesége, és ettől folyamatosan olyan érzésem van, mintha szándékosan akarná az írógárda megmutatni, hogy nézzétek, milyen klassz csaj. Akartok még látni? Szóval nem érzem, hogy lenne neki saját ereje, inkább folyamatosan kölcsönkapja, ami egy idő után elég unalmassá teszi. Zen ezzel szemben elég emberi,  ezt például tudom értékelni, de sokat nem segített az egészen ez a momentum. 

Nos legalább a seiyuuk okék voltak, Ishida Akira zseniális volt bátyus szerepében, annyira illett hozzá a szerep, és annyira jó volt hallani. Ume-chan és Ryo-chan meg csak instant love, ahogy szoktak, illetve a grafikai megvalósítás az mindenképpen szemetgyönyörködtető. 

Összességében, mivel alapvetően egyébként nem volt rossz és inkább ezt mutogassák, mint mondjuk az Ookami Shoujot és Kuro Oujit, kapjon egy 7-est. A második évadot nézni fogom, csak akkor már tudom, mit fogok kapni tőle. Cukormázat és slice of life romantikát, fantasy helyett. Szóval, aki csak egy szimplán cuki románcot akar, annak tökéletes, aki viszont Akatsuki no Yona féle fantasy kalandozást, harcot, politikai intrikát, okos ellenfeleket szeretne látni, annak nem ez lesz a megfelelő animés élmény.  

Rokka no Yuusha

Az a baj, hogy én nem erre fizettem be. Egy izgalmas fantasyt vártam, jópofa karakterekkel (a hercegnő az első részben annyira bejövősnek tűnt Q.Q ) ehelyett kaptam egy akadályban ragadtunk, valaki áruló típusú egymásra mutogatást. Ami egyébként biztos izgalmas tud lenni, de nekem pont azt tette tönkre, ami miatt igazán élvezek egy sorozatot, a karaktereket. Mivel mindenki gyanús volt, mivel mindenki mindenkinek a farkasa volt, ezért igazából a végére a full gárdát egyszerűen megutáltam. Talán Adlet maradt egyedül szimpatikus, de a többektől a végére kiütést kaptam, és nem volt senki, aki kicsit is érdekelt volna. Ha mind ott pusztul, talán azt lehetett volna happy endnek nevezni. Komolyan, aki kedveli az ilyen oknyomozós sztorikat, meg ezt a hangulatot, annak élmény lehet, szóval nem nevezném feltétlenül rossznak, inkább mondom, hogy számomra nem volt az. (A szerelmi szál különösen idióta lett véleményem szerint, főhősünk ismeri két napja a csajt, ebből másfél napig halálos ellenségek voltak, és egy fél éjszakát beszélgettek emberi hangon, errefel szerelmet vall neki. Én meg WTF. Már ne is haragudj, de miért? Szerelem első látásra, állítása szerint, holott a csaj, leszámítva a nagyon drámai múltját, szerintem totál ellenszenves volt. De végül is ő tudja. Ebben a szezonban tobzódnak a mazochisták xD) Adlet karaktere, meg Saito Soma főszerepe volt, ami végül is megmentette a dobástól, de semmilyen formában nem vagyok rá kíváncsi a továbbiakban.

Szóval, aki egy bandázós, kaszabolós, szeretjük egymást gyerekek fantasyt akar, az ne ezzel próbálkozzon, aki viszont szereti a mindenki gyanús, ki a Joker típusú műveket, azok tegyenek vele egy próbát. Részemről ez 6/10

Makura no Danshi

Igen, az lett pontosan amit vártam, otome CD animés köntösben xD Vagyis jöttek a pasik, öt percig szövegeltek, mintha beszélgetnétek és the end. Mondjuk azt értékeltem, hogy ahelyett, hogy bedobtak volna egy random csajt és próbáltak volna úgy tenni, mintha nem a srácok ömlengése lenne a sorozat lényege, ténylegesen is csak a bishikre mentek. Tegyük hozzá sokszor előfordult, hogy kicsit elbeszéltünk a fiúkkal egymás mellett (én simán bevallottam a BL ikreknek, hogy perverz vagyok, de rám sem figyeltek, és azt mondták ne hazudjak >.< ).

A fiúk elég változatosak voltak, az öt évestől a 35-ig bezárólag minden megfordult itt, voltak ovisok (nem tudom az ötéves kinek szólhatott), sulisok, dolgozó felnőttek, szóval minden korosztály megtalálhatta a maga kedvencét, ahogy a seiyuu felhozatal is pazar volt. Na most, ha elfogulatlanul nézem, egyértelműen a kis szégyenlős csillagsrác volt a legaranyosabb, akinek egyébként Ume-chan kölcsönzött hangot, de ha elfogultan, akkor a Tori-san játszotta könyvtáros az én emberem, mellette pedig a Tsugu hangú középsulis srác tetszett a legjobban. Mondjuk a grafika az csak hűha, nagyon igényesen volt meganimálva, a Hanae Natsuki által énekelt opening meg kellemesen fülbemászóra sikerült. 

Pontozni, egye fene egy 5-öst simán érdemelnek a fiúk és teszem hozzá, képpel együtt azért jobban feküdt, mint sima CD-nek. 

Sore ga Seiyuu!

Határozottan a nyári szezon egyik legjobbja volt. Teljesen életszerű, nagyon szakmai, szerethető gárdával és ismert seiyuuk vendégszereplésével. Tényleg örültem, hogy nagyon sok szakmai rész belekerült, de az emberi oldaláról. Hogy milyen elveszíteni egy szerepet, milyen kihívásokkal találkozik egy seiyuu pályája során, hogyan élik meg a kezdeti éveket, mikor olyan bizonytalan az egész megélhetés, milyen egy rádiófelvétel belülről, egy játék szövegkönyvének felmondása, maga az animefelvétel, Drama CD, interjúk, magazinok és a többi. Amit mint ismerek már, de mégis más így látni, a színfalak mögött. Tényleg páratlan élmény volt.

A stáb tényleg nagy figyelmet fordított rá, hogy ugyan moé kivitelben, de benne legyen minden. A vendégseiyuuk  is úgy lettek megformázva, hogy a rajongók nem csak a külsejükben ismerhettek rájuk, hanem a szavaikban is. Felbukkant többek között Kamiya Hiroshi, Horie Yui, Kugimiya Ri, Shiraishi Ryouko, Koyama Rikiya, Tamura Yukari, szóval elég impozáns volt a lista. Őszintén szólva ezt szeretném még nézni és remélem kap új évadot. Amit viszont még mindig bánok, hogy legalább egy állandó srác lehetett volna benne xD (És érdekes, de még  a lányok nagyobbrészt aranyos, fiatal lánykák lettek, addig a férfiak  közül inkább a veterán, nagy öregeket tették be, Kamiyan kivételével. Még itt sem kedveztek a női nézőknek >.< )

Mindent összevetve abszolút örömmel álltam fel a sorozat elől, mert minden benne volt, amit szerettem volna. 9/10 és bár nem ez a legnézettebb sorozat a szezonban, de nagyon tudnék örülni egy második évadnak belőle.

Million Doll

Annyira rossz volt, hogy kedvem sincs írni róla. Értelmetlen, zagyva, a második résztől három perces borzalom, full retardált karaktergárdával, ami kínzásnak tökéletes. Ezt még Ume-chan sem menti meg.  Szerintem 1/10-et még nem adtam semmire, de valahol ezt is el kell kezdeni.  

Overlord

Ez nem volt tervezett sorozat, be kell vallanom, de aztán úgy alakult, hogy megnéztem az első részét, aztán az összes többit. xD

Hogy miért nem volt tervezett? Mert az alapfelállás egy játékban ragadtam, segítség féle szituáció, amiből kaptam már eleget, volt közte jobb is, rosszabb is, de gondoltam kicsit parkoló pályára teszem a témát. De ezt a sorozatot kár lett volna kihagyni. Nézzük miről is van szó.

Yggdrasil egy nagyon népszerű online játék a nem túl távoli jövőben, ám egyszer csak úgy döntenek, hogy bezárják a bazárt. Főhősünk, akit egyelőre nevezünk Momongának, az utolsó estét a játékban szeretné tölteni, azok között a karakterek között, akikkel az elmúlt hónapokat töltötte. Igen ám, csakhogy mikor éjfélt üt az óra Momonga azon kapja magát, hogy nem hogy kilépett a játékból, hanem az megelvenedik körülötte. Belőle egy élőhalott, csontkollekció Boss lesz, körülvéve lelkes, hozzá feltétlenül hűséges,  egynémely személyek esetében még ennél is mélyebb érzelmektől fűtött és nagyon erős alattvalókkal. Innentől kezdve Momonga legfőbb célja, hogy megértse mi történt vele és felkutassa a hozzá hasonlóan pórul járt társait. Csakhogy nem lesz ez ennyire egyszerű, mint az ő gondolja, hiszen a világ saját életet él, és benne minden teremtmény.

Hogy miért is érdekes a sorozat és miért nyűgözött le annyira, hogy  ezt bevállaljam? Mert ezúttal a Hős a rosszfiú lesz, ami egyébként elég mókás, hiszen még kívülről egy félelmet nem ismerő, okos , jó taktikai érzékkel és ha kell kellő kegyetlenséggel megáldott hadvezér, belül a játékos sokszor saját magát is meglepve kommentálja mi is történik benne, vele, körülötte. A többi karakter sem rossz, bár Albedo néha  azért kicsit túltolta a dolgot (oké, Momonga írta ilyenre a karakterét, de ez nem változtat azon, hogy például Narberalt sokkal szívesebben néztem Momonga oldalán), azonban ezt a történetet egyértelműen Momonga viszi el a hátán. Az LN olvasók szerint az utolsó két -három részt kicsit (nagyon) összecsapták, viszont több anime only nézőnek ez nem tűnt fel, maximum annyiban, hogy maradt néhány tisztázatlan technikai kérdés.

Ezt leszámítva a grafika állati lett, a MadHouse fantasztikus munkát végzett vele, a zenék ütöttek, ha harc volt, akkor az harc volt, látványos, és végre egy sorozat, ahol a főrohadék, az főrohadék, nem derül ki  a szomorú múltja, valamint megkapja kellő büntetését is (megérdemelted Bitch, kinyírni azokat a cuki srácokat) a seiyuuk pedig profik voltak, de ahogy Momonga a karakterek közül, úgy Hino Satoshi a seiyuuk közül emelkedik ki, legalábbis számomra. Ahogy megjelenítette Momonga két énjét, zseniális volt,  és ez sokat hozzá tett a karakterhez.

8/10 simán és nagyon szeretnék egy második évadot belőle, még akkor is, ha a MadHouse pont nem arról híres, hogy második évadokat adjon a sorozataihoz.

Junjou Romantica 3

Huh, ezen is túl vagyunk. Oké, nézzük először a jó pontjait. Lett benne Egoist, igaz, hogy majdnem a végén, és idegörlő volt rá várni, de lett. A minősége is kifogástalan lett, Nowaki és Hiro-san még mindig az egyik kedvenc párosom. Ha nem volnának ilyen tökéletesek együtt, benyújtanám az igényem egy Nowakira, mert a srác minden, ami nekem egy férfiban ideál lehet, de mivel ennyire jók együtt és én meg ennyire szeretem, ahogy szeretik egymást, így meghagyom Nowakit az ő (egyre kevésbé) tsundere ördögi professzorának. Természetesen  volt Terrorist részt és még egy Mistake is belefért, bár ezt a Mistake egyszer SH, egyszer JR logikát még mindig nem értem, szóval el tudom mondani, hogy volt az évadban három rész, plusz egy Romantica, ami tetszett.  Szerintem az op jópofa lett, és az Egoist fanok ezer memét tudtak rá szülni, még várták a részüket, amik nagyon szórakoztatóra sikerültek, az új grafikát meg szoknom kellett kicsit, bár nekem, mint alkalmi mangaolvasónak szerintem kevésbé jelentett újdonságot, mint azoknak, akik nem olvassák a mangát.

És akkor ami nem volt jó. Igen, a Romantica szál és ez a felesleges szerelmi háromszög. Pedig ezt is tudtam, hogy mi lesz, de még így is halálosan untam. Az az egy rész sikerült jóra, ami nem Misaki idiotizmásról szólt, hanem a munkakereséséről. A többiben annyira fel tudott néha idegesíteni. Teljesen éretlen 21 éves létére három éves kapcsolat után bármilyen szerelmi életre. Egy szeretlek nagyobb akadály számára, mint megmászni a Himaláját, több éves együttélés után kezd el gondolkodni rajta, hogy szereti másképp a párját, mint a többi embert, a szexre úgy kell becserkészni,mintha minden alkalommal a szüzessége lenne a tét. Aztán szerelmet vall egy másik pasinak, füllent jobbra balra - nincs kapcsolatom, nem történt semmi, nem oda megyek - utána teljesen igazságtalanul leosztja a nem igazán alaptalanul nyűglődő Usagit, hogy mit féltékenykedik. Nem is tudom kisfiam, mondjuk azt, hogy folyamatosan túráztatod azt a szerencsétlen mazochistát, aki téged a párjának tart. És csupa ilyen finomsággal volt tele a részük.. Azért is bosszant, mert Ijuuin egy tök érdekes karakter lenne, jó humorral, egy kevés szarkazmussal, és sajnálom, hogy ez lett végül a szerepe, ami. A Romantica fanokat sem értem igazából - bocsi - hogy miért örülnek annyira Ijuuinak. Usagi szenved miatta, csinálja a feszültséget, kinek volt ez jó? Oké, hogy ikemen a maga Nakamurás módján (egyébként szerintem a következő dráma a Sekaiichiben abból lesz, hogy Takanonak van egy ikertesója, akitől elszakították és ez Ijuuin, mert egy az egyben ugyanolyan), de ez nem mentség rá, hogy mennyire meg tudja kavarni Usagit, és szerintem a cicaharcuk kicsit sem vicces. Ha valaki így akarna belemászni Hiro-san és Nowaki kapcsolatába, én nem hogy nem élvezném, hanem kifejezetten ki nem állhatnám a fazont vagy csajt, és tuti, hogy megszakadna a szívem azért, akinek el kell viselni, hogy az orra elől akarják elvinni a párját, akár Hiroki, akár Nowaki lenne az áldozat. Szóval valaki magyarázza már meg nekem, hogy ez a kényszeredett édes hármas miért olyan szuper, főleg, hogy egy az egyben az Usagi anii féle történetszál, csak nyomulósabb harmadik kerékkel. Mindegy, mivel a Romantica párban már jó ideje nem vagyok érdekelt, annyira nem is viselt meg, csak a fejemet fogtam miatta. Azt ellenben, hogy Kirishama san, ugye tudjuk, kedvenc Yokozawa-sanunk, a vad medvénk párja, többször is tiszteletét tette, kifejezetten felemelő élmény volt. Kár, hogy a hitvesét mindig elhagyta az oldaláról.

Nos akkor nézzük a mérleget, volt egy rész, amit imádtam az első perctől az utolsóig, volt kettő, amit tökre szerettem, volt egy amit Romantica szinten élvezetesnek találtam és volt a többi, ami jó esetben erősen semleges, rosszabb esetben asztalfejelős lett. Nowaki és Hiroki miatt nincs szívem annyira lehúzni, mint mangaadaptáció teljesen korrekt, szóval legyen 7/10. De ha ez csak Romantica évad lett volna még az ötöst is soknak találtam volna rá.