Nabari no Ou - Mi a kívánságod?

Úgy esett, hogy a szezonos animék közé beugrott ismét egy korábbi sorozat, amiről írni szeretnék, mielőtt a szezon zárultával rátérnék az értékeléseimre és a következő szezonról való megemlékezésemre. Elöljáróban annyit, hogy a mostani állás szerint lesz miről írnom bőven. xD

Történetünk főhőse Rokujou Miharu, 14 éves átlagos diák, azt leszámítva, hogy árva,  szüleit tíz évvel korábban vesztette el, azonban a baleset körülményeire nem emlékszik. A tragikus eset óta éttermet vezető nagynénje neveli. Visszahúzódó, nemtörődömnek látszó fiú, aki nem köt szoros barátságokat, és nem enged magához igazán közel senkit, túlságosan nagy társadalmi életet sem él. Ennek tükrében igencsak meglepő, hogy osztálytársa Aizawa Kouichi és az egyik iskolában dolgozó tanár, az ír származású Thobari Kumohira Duranda pont őt szemelték ki, hogy csatlakozzon a klubjukhoz. Természetesen Miharu kapásból elutasítja az ajánlatot és nem áll kötélnek annak ellenére sem, hogy tanára még a nagynénje éttermébe is utána megy, hogy meggyőzze a vonakodó fiút. Azonban még aznap történik valami, ami fenekestül felforgatja Miharu életét. A nagynénje kérésére boltba tartó iskolást az oktatási intézmény másik tanára  Yamase-sensei orvul hátbatámadja, Miharuban pedig felébred egy titokzatos, világot átformálni képes erő, a Shinrabanshou, ami kis híján végez mindenkivel, aki a környéken tartózkodik. És bár Thobari - sensei Kouichi közreműködésével megállítja Miharut, mielőtt nagyobb rombolást tudna véghezvinni a palackból kiszabadult szellemet már nem lehet nyom nélkül visszazárni.

Ebben a világban két társadalom is létezik, a való világ és Nabari, a ninják titokzatos, ősi titkokat, harcmodorokat őrző és az ősi törvények szerint élő népe, akik évszázadokkal korábban alkották meg a végső technikát, a Hijutsut, Shinrabanshout. Ez a tekercs hordozta a világ minden tudását, olyat, amit ember el sem tudott képzelni, szinte isteni hatalommal ruházta fel a birtokosát, akinek, miután igájába hajtotta Shinrabanshout minden kívánsága könnyűszerrel valóra válhatott. A tekercset a hordozóból nem lehetett erőszakkal eltávolítani, különben belehalt a gazdatest is, az illetőt csak a halál szabadíthatta fel, aminek bekövetkezte után a Hijutsu új gazdát keresett magának. Ezen hordozók egyike lett Miharu is, aki körül összecsapnak a hullámok. 

A történet több szálon fut, egyrészt a karakterek között érzelmi kapcsolatok adják a sorozat gerincét, másrészt a háttérben futó szövevényes politikai szálak, amelyek idővel összefonódnak az egyik nindzsatörzs, Kairoushuu vezetőjének Hattori Tojorounak a kezében, akinek mindennél nagyobb szüksége van Shinrabanshoura a tervei megvalósításának érdekében, és semmi sem drága ár neki ezért a hatalomért. 

És ha már érzelmi kötődése.  Yoite Kira használó, a Kairoushuu titkos technikájának birtokosa. Bárkit meg tud ölni, anélkül hogy hozzá kellene érnie, ezzel gyakorlatilag sebezhetetlen, de ezért minden támadás során az életerejével fizet, gyakorlatilag a saját életét rövidíti. A Miharuval való első találkozásuk nem épp a legszívderítőbb módon történik, azonban a későbbiekben szoros kötelék alakul ki közöttük, ami mindenki életére hatással lesz nemcsak a két fiúéra. De a többiek sem csupán statisztái a két fiúnak, ők maguk is fejlődnek és a saját érzelmeikkel, a saját kapcsolataikkal hozzátesznek a fiúk világához. Kölcsönös adok-kapok zajlik közöttük. Különösen tetszett ahogy ezeket a szálakat szőtték az írók a sorozat folyamán. Mindenkinek megvoltak a maga mozgatórúgói, a feltűnő szereplőknek története, múltja, személyisége, indokai, okai, titkai voltak, így ha egyet nem is lehetett velük érteni, de lehetett érteni őket, emberközeliek lettek, nem maradtak közömbösek. Ezen felül a cselekedeteik sem lógtak a levegőben, senki sem ahogy esik, úgy puffan alapon cselekedett, de ezek sokszor még a néző előtt sem voltak fölfedve, a többiek előtt meg pláne nem, majd csak a legvégén bogozódott ki az addigi összes, sejthető vagy mélyben rejtőző ok és indíték, amik mögött általában a résztvevő felek egymás iránt érzett szeretete húzódott meg.  

A Yoite és  Miharu kettős mellett egyébként nekem különösen is kedvessé vált az "áruló" szamuráj Shimizu Raiko és a védence Gau között lévő mély kapocs, ami sokkal több volt, mint testvériesség, bajtársiasság vagy barátság. Az a feltételen és mély szeretet, amikor én már nem számítok, csak te, és ezért ha kell, magamat is feláldozom mindkét fél részéről. 

És ha netalán ennyi nem elég, még arra is maradt idő, hogy kicsit elfilozofáljunk néhány létkérdésen, mint mi a boldogság, mi az emberiség számára a legjobb jövő, vajon félre lehet-e tenni, egyáltalán az emberek félre tudják - e tenni, a személyes érzelmeket egy nagyobbnak vélt jó miatt, és vajon, ha valaki megszületik, van - e joga eltűnni az összes érzelmével és az összes iránta táplált érzelemmel együtt. Van olyan kérdés, amit nyitva hagyott a sorozat, döntse el, ítélje meg a néző, hogy úgy volt, jó ahogy történt, vagy más lett volna-e a megoldás kulcsa, de van ami mellett nyíltan állást foglalt, ami vagy megegyezett a mi véleményünkkel vagy nem.  A grafika is nagyon tetszett, illett a sorozat hangulatához. Pasztellszínek, légies, nyúlánk alakok, kicsit mind hangulatában, mind külsőleg a Loveless című másik remekműre emlékeztetett. És további nagyon jó tulajdonsága a sorozatnak, hogy nem függővéget kapott, hanem egy kerek lezárást, ugyan bőven hagyott rágódnivaló érzelmeket és érzéseket, de a szereplők sorsát egy adott pillanatig tisztázta. És hogy ne csak a komor pillanatokat idézzem fel, azért vannak benne vidám snittek is,  Miharunak például van egy meglepően szórakoztató és ördögi énje, szóval senki ne készüljön 26 x 20 perc sírásra és drámára, bár tény, hogy több a komolyság benne. 

A seiyuukról hadd ne árdadozzak, csodásak voltak, mint mindig, több nagy név is felbukkant, Kugimiya Rie, Saiga Mitsuki, Namikawa Daisuke, Suwabe Junichi, Okamoto Nobuhiko, Kakiraha Testsuya, Hino Satsoshi, Tsuda Kenjiro, és még sorolhatnám sokáig. Az anime alapjául szolgáló mangát Yuhki Kamatani jegyzi, egyébként, ha még nem mondtam volna egy 2008-as szériáról van szó. 

Mit mondhatnék így róla zárszóként? Én csak ajánlani tudom, bár azon még egy-két napig gondolkodni fogok, hogy a kedvenc státuszt megkapja - e, de mindenképpen az emlékezetesebb művek közé tartozik a sorozat.